Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1980-01-01 / 1. szám

Eff i/ a százezerből A nehézgépkezelő Múlt év végén, a November 7-i ün­nepségek alkalmából Kiss Imre nehéz­­gépkezelő és csőszerelő munkást, a Miskolci Vízügyi Építő Vá lila lat dolgo­zóját a Munka Érdemrend bronz foko­zatával tüntették ki. A személyére vonatkozó kitüntetési ja­vaslatban olvastam, hogy Kiss Imre a vízügyi szolgálat tízegynéhány eszten­deje alatt több kiemelt beruházáson dolgozott. Részt vett például a Kiskörei Vízlépcső építési, a Tarcali Öntözőfürt csőszerelési munkálataiban, a Bélapát­falvái Cementgyár vízellátásában, a PVC III. beruházási program végrehaj­tása során a Borsodi Vegyi Kombinát Sópárló tórendszerének kiépítésében. Kiss Imre a Vásárhelyi Pál brigád ve­zetője. A brigád a szocialista verseny­ben elérte az „arany” fokozatot. A bri­gádvezető a 70-es években már több kitüntetést kapott: a Közbiztonsági Ér­demérem ezüst fokozatát, a Vízgazdál­kodás Kiváló Dolgozója címet, a Ki­váló Munkáért érdemérmet. A legran­gosabb a legutóbbi, a Munka Érdem­rend. * A rangos érdemrend tulajdonosát ne­hezen találtam meg. Igaz, hogy a Mis­kolci Vízügyi Építő Vállalat dolgozója, de a munkahelye . . .? Nos, Sajóbábony­­ban megtalálom, de ha ott nincs, ke­ressem Kazincbarcikán. A kazincbarci­kai AFIT-telepen igazítottak el: — Menjen csak tovább ezen az úton, ott vannak kint, csőfektetésen dolgoz­nak. — Mégis, meddig menjek? Egy kilo­méter, kettő? — Ahol gépeket lát, meg egy lakó­kocsit, ott vannak. Közel a bányához! Kiss Imrével végül az országúttól nem messze, a töltés alatt húzódó réten, ir­datlan földhányások, ember magassá­gú, illetve mélységű árkok között talál­kozom. A bemutatkozás után megval­lom, hogy még ifjú leány koromban sem mentem ennyit a legények után. amin jót nevet, aztán beinvitál a lakó­kocsiba, ahol ebédidő lévén, éppen fa­latozik a Vásárhelyi Pál brigád. Az egész berendezés két prices vagy valami eh­hez hasonló, az ablak mellett kis asz­tal. Ki-ki előszedi a magával hozott hi­deg elemózsiát. Kályha van, jó brikett is hozzá, de nem fűtenek. Borús az idő, de nincs hideg. Míg a brigád failatozgat, Kiss Imré­vel megnézzük, min dolgoznak most. Messzire húzódó, meredek falú árok, a mélyén csövek, pontosabb megfogalma­zásban a Szuhavöígyi szennyvíztisztító csőfektetési munkálatai. Más ülőalkalmatosság nem lévén, egy vastag csőre telepszünk, és miközben finoman szitál a köd, elbeszélgetünk csendben sok mindenről. Gyermekkorról, ifjúságról, családról, munkáról, no és természetesen arról, milyen érzés a sok­féle erkölcsi, anyagi elismerés, örült-e a Munka Érdemrendnek? — Amikor szóltak, hogy Pestre kell mennem, az OVH-'ba, tudtam, hogy kapok valamit, de erre nem számítot­tam. Azt se tudtam, hová legyék . . . Hi­szen nem csináltam én semmi különö­set, végeztem a munkámat legjobb tu­dásom szerint. — Azt hiszem, Kiss elvtárs, hogy pi­cit szerénykedik. Tudom például, hogy sok fontos építkezésen dolgozott, és jól. — Sokfelé dolgoztam, az igaz. Tata­bánya, Eger, Kisköre, Öcsöd, Tárcái, Taktaharkány, Sajábábony, Putnolk, Mu­­csony, Miskolc mellett az Egyetemváros. Nem emlékszem már pontosan. — Mikor került a vízügyhöz? — 1967-ben. Gépkocsivezető voltam, dehát nem szeretem a vasalt nadrágot, meg a sok tétlen várakozást a volán mellett. Csőszerelő volt a szakmám, hát átmenten a vízügyhöz. A nehézgépkeze­lő tanfolyamot közben végeztem el. Itt kint a szabadban, az emberekkel együtt jól érzem magam, akármilyen nehéz munka is van, együtt megcsináljuk, és én boldog vagyok, ha valamilyen mun­kát sikeresen befejezünk. Többet ér ez, mintha furikáznék .. . Nem tudnának megfizetni, hogy máshova menjek, még ha többet is adnának, mint itt. — Tudom, hogy a munkásőrségben 1974-től dolgozik. Meg azt is, hogy ren­dész csoportvezető. Mi dolga van a ren­désznek, például itt a mezőn? A kérdésemen mosolyog. — Sokféle anyaggal, szerszámmal dolgozunk, amire vigyázni kell. Mindig akad, aki szemet vet csőre, szerszámra, üzemanyagra. Tavaly például 150 ezer forint érték volt az, amit megmentettünk. Milyen az ilyen „mostoha körülmé­nyek között", az úgynevezett változó munkahelyen dolgozó munkás magán­élete? A változásokat az évek során már megszokta. Jelenleg a barcikai 67-es építésvezetőség munkásszállásán lakik, de az otthona Kiskörén van, ahová hét­végén hazavárják. Olykor a szombati ebédet ő főzi meg, mert mint mondja, nagyon szeret főzőcskézni. No, azért a hétvége sem teljes pihenés, hiszen a fa­luban is mindig „akad” egy kis társa­dalmi munka. Tavaly például két napig répát segített szedni a Vörös Hajnal Tsz-nek, máskor meg istállót épített. — Mivel elégedetlen? — Azzal, hogy sokszor nincs anyag, és akkor mást kell csinálni. Ilyenkor me­gyek, követelek. Ha mégsem kapok anyagot, kérem, hogy küldjenek más munkára. Senki nem kérné számon, miért állok, várhatnék nyugodtan, de a tétlenséget nem bírom. Gond az is, hogy nincs elég jármű, és ha munka után várunk, várunk, de nem jön kocsi, me­hetünk sokszor gyalog, például Mu­­csonybál Barcikára. Aztán, a brigádunk Vásárhelyi Pál nevét viseli, szeretnénk egyszer elmenni Tiszadobra, a Vásárhe­lyi emlékműhöz. Többször ís szóltam már a vállalatnál, nem tudom, miért, nem szervezik meg az utat; én meg kint va­gyok a munkán, nem érek rá intézni. — Péntek délután van. Utazik haza a családjához? — Most még nem. Bemegyek vonat­tal Miskolcra, a vállalat központjába, négy darab tűzcsap miatt. Nem kül­dik ... A barcikai AFIT-telepen is csöve­ket fektetünk az új autószervizben, de amíg nincs meg a négy tűzcsap, áll a munka. Megyek, most már magam in­tézem ... — És mikor ér haza Kiskörére? — Majd késő este, úgy tíz óra táj­ban. Alföldi 35

Next

/
Thumbnails
Contents