Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1980-08-01 / 7-8. szám

GÁTAT BONT A POCOK

Pézsma vad ászok

Aki-bejáratos „tőr" csatornalemezből hajlítgatott kupolájával úgy áll a konyhaasztalon, mint valami nagyobbacska gyermekjáték. Játszani azonban mégsem ajánlatos vele, mert fel van húzva, ki van biztosítva mind a két száján a dróthurok. Villanásnyi gyorsasággal rántja az ölőszegbe áldozatát, a sűrű szőrű pézsmát. Gyilkos szerszám, de egy alkatrészének a neve megejtően szép.

Csapda-gyártó

— A rózsája — kattintja el a kantárt, a lecsüngő hurkot az öreg Jehu, s azt bizony már meg nem tudnám mondani, hogy őt miért nevezték el így pedig a Kösely, a Pece, a Kadarcs folyása mentén jól ismerik, s úgy ismerik, mint pézsmást. Hetvenegy esztendős. Legboldogabb éveit a fekáliavállalatnál töltötte, ahol ráncba szedte a kezére bízott brigádtársaságot, Miskolcon. Nyugdíjas hát. Hogy rá ne tenyereden az adó, nem engedi kipennázn'i sem a rendes nevét, sem a lakcímét.

— Az Alföldről — Íratja föl velem, honnan való, mert ötven forintért „gyártja" a lemezborítású csapdákat. No, nem százasával. Ahhoz gyenge már a karja, hogy órák hosszat acélrugókat kényszerftsen meggörbülni. A fegyverosattanású, kíméletlen erejű acél azonban a csapda lelke. A múltkoriban hidat javítottak a Keleti-főcsatornán. Ott olyan acélos kábelfonadékat leltek (lecsipkedett végeket), aminek híre járt. Neki már ebből nem hoztak, neki már ebből nem jutott. A tőrkészítő tudományt ellesték már tőle. Még a tanár is, aki kezdő pézsmás korában ide járt vásárolni.

— Mindegy. Apritgatok még néhány fillért a nyugdíj mellé — kavarja meg bicskája széles pengéjével a vastagon főtt feketét.

Rozsdamart, de olajos ronggyal jól megdörgölt bicikliküllőket rakosgat maga elé. Lám, mire is jó az eldobált lim-lom! A küllő a csapdák hóhérkodását szolgálja vékony kisinasként. A doboz fapofája meg csak bútornak való bükkből hasadhat, ne szívja degeszre magát a gödrökben, pocsolyákban, gátolda lakban.

— Ó, hát van véle dolog! — próbálgatja rajta a körmét az öreg Jehu. — Ezen a fán pár napja még a varjú károgott.

Jehu tányéros bőrsapkáját sokszor megvakarja a Tüzép telepeken. Az olcsóbb rönköt szokta ott a sártengerből előkeresni, fiaival megmozgat érte hegyet-halmot.

— Kipótoljuk azt a keveset, ami ebben az életben szűkön jutott.

— Vagy nagyon kijutott!

József fia nem állja meg, hogy hallgatásra kárhoztatva üldögéljen a sámlin.

Fulladás, kövér ember. Postai kábelfektető „odafenn" Pesten. Hazajövet (hogy az apjának kedve legyen a bütyköléshez) villanyfúróval sokszorozza meg a falapok lyuggatását.

Az öreg Jehu felesége sem „tartja" a száját.

— A szegínysig vitte rá a prolinépet — gondolatban széjjelnéz a faluban, hol és kik űzték a nyúzással járó véres foglalkozást.

— De akkor még nem volt ilyen becsülete a bőrnek — salapál kóróvékony kezével az öreg bőrsapkás, és váratlan eszmetársítással a demokráciát élteti, hogy soha ilyen jó nem volt még a rendszer. Ámbátor a múltban sem haragudott ő minden pantallós emberre. Kerekes számtartóra sem.

— Az hátat fordított a lopott szalmának.

— A másik dűlőbe hajtott át, ha látta.

Télen sörényt hord

A két öreg (férj és feleség) ellop egymás arcáról egy kicsi mosolyt. Húslevesillat árad. Párájából, mint ködgomolyból, az edényekkel zsúfolt konyhában éhes télhónapos parasztok álinak elő. Pézsmát fogni kerekedték föl, mert a nyári cséplésből kimaradtak. Nekik már nem jutott hely a vendégoldalon.

— Földes parasztok soha nem hajtották magukat a pocokért.

Számítgatnak:

— A legjobban akkor fizettek, amikor 3 pengő 40 fillért adtak egy extra bőrért. Aki nem volt a bornak barátja, a házravalót összerakhatta a bőrök árából, de csak az olyanokéból, amit a szűcs is szeret.

_ 2 2

— A szűcs a jó sűrű koronaszőrnek örül; télen sörényt hord a pocok, fényeset. Abból lesz a dámáknak igazi bunda. A „Kék fényben” is bemutatták, azt az ellopottat. Olyan a valódi!

Az apa és fia közt vita robban ki a pézsmapárosodás szaporasága fölött.

— Október elején még hasast akasztottam el — így az öreg.

— Az nem lehet apám! Legkésőbb szeptemberben.

A rövid szakmai tusa ádáz szikrákat hány, még szerencse, hogy nem vet lobot. Megegyeznek. Abban, hogy a fiast már szívtelenség tőrbe ugrasztani. Ilyenkor egyet fogsz, mégis nyolcat-tizet veszítesz. Az ujjnyi kicsik az anyjuk hasa alá fogódzkodva menekülnek, tapadnak, feketén, csíkokban, mint a pióca.

Csettinteném el a fényképezőgépet.

Az öreg Jehu békés ábrázata megsavanyodik.

— Hó! Dehogyis! A nagyrugóhajtóról levennék a mintát. (Lemásolnák a képről.)

így aztán csak kezet szorítunk, de nem bágyadt, lefittyenő kézfogással, erős, tenyérbeakaszkodó bizalommal: a nevüket nem adom a világ szájára.

Apadás nyomában

A patak (vagy ér?) bár ugyancsak az Alföldön kanyarog, gyors folyású. Nyargaló csíkja megtörik, ha a domboktól •kitakartan rásüt a hajnali nap. Nyárfalevél gördül az alján, a sodrás élire buktatja. Medréből az én két szemem csak ennyit vesz ki, a pézsmákat csapdával nyakon csípő Kovács Gyula és Németi István a jel- és nyomtörmelékből százszor ennyit.

— Friss kimászás!

A sima iszapra a bokáig érő víz fölött, mintha rovásírással jegyeztek volna fel valamit.

— Gyékényt rágott apróra!

A fűbundás padmaly szélén maréknyi ragacsos csikkféleség: őrölt nádtövek. Meghántolt fagally torlaszolja el a sodrás útját.

— Ebből is ettek! — Kovács Gyula szétmorzsolt hungarocell darabkákat szűr ki ujjaival a patakból:

— Akár a pattogatott tengeri — dörmögi s egy órai mederjárás után, mintha kincseskamra nyílását pillantaná meg, a „tejeskávé színű” vízre esküszik, hogy ott már család fészkel. Látni azonban nem lehet semmit, csak ó lyukat: avast. Az avas a lakatlanságot hordozza nevében. Nem került víz alá. A topogó tócsizmák éppen a víz alattiakat büfögtetik, azok lakottak.

— A pocok (ki tudja, hányféle neve van?) mintha egy fúróval követné az apadást. A régi lyukat gazcsomóval tömi be, nem hagy szabad lejárást maga felett a vérszívó görénynek. A pézsmapatkány véres állat, tele van vérrel.

— Öt-hatpados (padmalyos) emeleteket is épít — nyomja le a ki-be járatos tőrt a talpa alá Németi István s hozzáfog az ugrasztáshoz. Görbe vasbotjával, amely az ejtőernyő nagy esernyők fogantyújához hasonlatos, döfködve keresi az utat a drága bőrhöz. A gát közepébe szúr. A csapdán buborékot vet egy sáros barna kis örvény. A dróthurok a rezdülést észreveszi. A másik oldalon is járja táncát a vasbot s a bolyhos, szép szőrű állat még rugdalózni sem ér rá, amikor az ölőszegből kiveszik — derékon vágja a gyilkos erejű tenyéréi.

— Hogy mi kárt tud tenni? Mindjárt! Egy pocok még a lábam feje alatt tornászik. Visszabújt. Ej! Megusztas-56