Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám
Hazánk területe 93 030 négyzetkilométer. A javarészt sík területből még a múlt század közepén is 23 ezer négyzetkilométert fenyegetett a „láncaitól megszabadult őrült”, az árvíz. A gyakran jelentős emberáldozatokat követelő pusztítás hatalmas károkat okozott a lábon álló termésben, jószágban és épületekben, bizonytalanná tette a rét- és legelőgazdálkodást. Egy-egy áradás után az Alföld és a Dunántúl széles völgyeinek lefolyástalan területein mocsaras lápok, posványok maradtak vissza, melegágyaiként a különböző fertőző betegségeknek. A földutak járhatatlanokká váltak, műutak és vasút építéséről pedig szó sem lehetett az árvíz járta területeken. Az Alföld nagymértékű gazdasági és kulturális elmaradottságának nem kis részben oka volt a pusztító víz. Legyőztük-e, legyőzzük-e egyáltalán. Meg tudjuk vajon zabolázni a léthez nélkülözhetetlen, de azt mégis folytonosan veszélyeztető vizet? A CSÁSZÁR ZSILIPJE A Kárpát-medencében már a rómaiak végeztek folyam- és tószabályozást. Traianus császár hajóhidat és hajóvontató utat építtetett az Al-Dunán, Galérius császár pedig kiásatta a Sió-csatornát és zsilipet emeltetett a Balaton vízszintjének szabályozására. A honfoglaló magyarok a folyók mellékágait települések védelmében használták, azokon átkelőhelyeket létesítettek, Erdélyből a Tiszán és a Maroson át biztosították a sóellátást. A Csallóközben végzett mederátvágásokról pedig már IV. Béla idejéből vannak feljegyzéseink. A középkorban, sőt egészen a XVIII. századig gyakori háborúk, a tatárjárás, a törökdúlás, a kuruc—labanc csatározások nem tették lehetővé a nagyobb folyamszabályozási munkákat. Pedig már a török hódoltság idején a Tisza árterületének szélessége elérte a 60—70 kilométert. A XVIII. század első évtizedeiben minden téren megindult a fejlődés. Megkezdődött például a vízügyi szakemberképzés, a térképezési és tervezési munka. Ekkor készült el például a Duna— Tisza-csatorna első elképzelése is. Árvízmentesítési terveket ugyan szintén készítettek, de azokból nem sok valósult meg. A XIX. század elején — 1815-ben — felállították az Országos Építési Igazgatóságot, amely az árvízmentesítési és folyamszabályozási munkálatokat a Duna völgyében tervezte elkezdeni. Az 1816. évi katasztrofális árvíz azonban a Körösök völgyére terelte a figyelmet, ezért a felméréseket a Duna völgyében csak 1823-ban, a Tisza völgyében pedig ezek befejeztével, 1833-ban kezdték meg. A felméréssel egyidőben — 1840-ig — egymástól elszigetelten megyei közmunkák folytak. Ezek során mintegy 345 ezer hektár területet végérvényesen árvízmentesítettek. A Duna völgyében öszszesen 464 kilométer, a Tisza völgyében pedig 327 kilométer hosszú töltést építettek. Ez azonban megközelítőleg sem volt elég arra, hogy a veszélyeztetett területeken megteremtse a letelepülés és termelés biztonságát. így például „kivédhetetlennek” bizonyult az 1838 márciusi, a fővárost sújtó jeges ár, amely Pest lakóházainak több, mint a felét, a budaiaknak pedig 15 százalékát romba döntötte. Az itteni mentésekben tüntette ki magát Wesselényi Miklós báró, az árvízi hajós. SZÉCHENYI ÚTJA Árvízvédelmi töltések persze már a XV. században is épültek, igaz, kevés haszonnal. A Dunán Baja és Mohács közt az 1820-as években négy, a negyvenes években további hét átvágás történt, hogy a jég levonulása könnyebb legyen. A gőzhajózás megindulásával Pozsony és Gönyü között folyt mederszabályozás. Az igazi változást azonban a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István fellépése jelentette. Az ő kezdeményezésére — és Vásárhelyi Pál vezetésével — 1834-ben a Dojke nevű sziklapadon át vágtak hajózható csatornát a Al-Dunán. Ez lett az úgynevezett Széchenyi út. (Milyen kár, hogy az újabb építési munkálatok miatt a víz alá került az emlékét megörökítő márványtábla.) Az 1838-as pesti árvízcsapás után az 1840. IV. te. alapján szervezett országos bizottság javaslatot hozott az egész Duna magyarországi szabályozására, az 1844-es országgyűlés azonban elutasította azt a tetemes költségek miatt. A rendszeres szabályozás csak a kiegyezés után indulhatott meg. A főváros árvízi biztonsága és hajóforgalma érdekében 1871—75-ben a pesti Duna-szakaszt építették ki. A munkálatok lényege a főmeder fejlődését károsan befolyásoló soroksári ág elzárása és az árvízszint fölé érő partfalak kiépítése volt. Az 1876. évi jégtorlódás azonban megmutatta, hogy Pestet a lejjebb keletkező torlaszok is veszélyeztetik, ezért a szabályozást a fővárostól 143 kilométerrel lejjebb fekvő Fajszig kiterjesztették. Később, 1886 és 1895 között elkészült Dévénytől a Komárom alatti Dunaradványig terjedő középvízi szabályozás is, mely számtalan mellékág elzárásával és átvágásával kiegyenesített, egységes mederbe szorította a folyót. Az 1878. évi berlini szerződésben a monarchiára bízott Al-Duna szabályozást Magyarország magára vállalta. A századforduló előtt egy évtizeddel elkezdődött a 100 kilométer hosszú zuhatagos szakasz szabályozása a sziklafenékben kirobbantott hajózócsatornák és szorítógátak létesítésével. Az egész világon páratlan munka 1899-ben 45 millió aranykorona költséggel készült el; a munka során 700 ezer köbméter sziklát távolítottak el. Jelentőségét bizonyítja, hogy míg a szabályozás előtt a forgalmat az év több, mint felében szárazföldi átrakodással, a Széchenyi úton keresztül lehetett lebonyolítani, addig utána néhány egészen sekélyes vízállású nap kivételével egész évben megfelelő lett a hajózási medermélység. A magyar állam 1916-ig 185 millió aranykoronát költött a Duna szabályozására. Közben mintegy 2 millió katasztrális hold árvízmentesítését is megoldotta — jóllehet, ennek java részét az érdekelt földbirtokosok költségén. A VÁSÁRHELYI-TERV Az 1840. évi IV. törvénycikk alapján ugyanis a folyószabályozási munkákat közérdekű voltukra tekintettel államköltségen, a főleg magánosok hasznát előmozdító árvízmentesítési és lecsapolási munkákat pedig az érdekeltek költségén kellett végrehajtani. Ez az elv száz éven át érvényben maradt, meglehet, a későbbiek folyamán az árvízmentesítés már nem csupán magánérdekeket szolgált. És az is joggal állítható, ez a rendelet okozta korai halálát a kor, s talán minden idők legzseniálisabb vízügyi mérnökének, Vásárhelyi Pálnak. Az 1945. évi Tisza-völgyi árvíz ugyanis Kubikosmunka a századfordulón 8
