Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1979-02-01 / 2. szám
dése is; ennek bevezetése nem általános mindegyik szocialista országban. így például a Szovjetunióban vízkészlethasználati díjat nem vezettek be, lényegében abból kiindulva, hogy a használati díj nem hoz létre megfelelő érdekeltséget a vízhasználat javításában. A vízminőség-védelem érdekében a szocialista országok joga tiltja a vizek szennyezését. Ennek fogalmát, kritériumait eltérően állapítják meg. A magyar jog szerint tilos a vizek fertőzése és káros szennyezése. Kifejezetten a vizek „fertőzésének” tilalmáról ezenkívül a román jogban van szó. A kérdés azonban inkább csak terminológiai eltérésnek, illetőleg azonosságnak fogható föl. A lengyel jog szerint a tilalom a szennyezésre vonatkozik. Szennyezésen viszont fizikai, kémiai vagy biológiai jellegű változásokat értenek, amelyeket a vízbe jutott szilárd, cseppfolyós vagy gáznemű anyagok meghatározott mértéken felüli mennyisége, illetőleg meghatározott mértékű energia, illetőleg radioaktív vagy más anyagok idézhetnek elő. A vízminőség-védelem jogi eszközei a magyar jogban és a szocialista országok jogában viszonylagosan önálló rendszert képeznek. A korább említett vízszennyezési tilalom egyrészt általános vízvédelmi koncepció, másrészt a konkrét szabályozásban a védelmi eszközök egyike. Amikor a konkrét jogi eszközöket vesszük számításba, mindig figyelembe kell venni a nem jogi összefüggéseket is; elsősorban a tudományostechnikai, műszaki, gazdasági-szervezési adottságokat, formákat mind a jogalkotással, mind a jogalkalmazással kapcsolatban. A jogszabály ugyanis követelményeket és nem kívánságokat rögzít; az eleve nem teljesíthető jogi szabály sorsa csakis az lehet, hogy a parancs óhajjá változik. Ehhez képest reálisan teljesíthető jogi szabályként pillanatnyilag a világon sehol nem írható elő például az, hogy kategorikusan, abszolút értelemben tilos bármilyen szennyező anyagnak, bármilyen mennyiségben is a vizekbe való bocsátása. Más kérdés, hogy egy ilyen szabály esetleg laikus, abszolút túlbiztosítást igénylő szemléletével felesleges is. A gyakorlati kérdés az, hogy milyen szennyező anyagok, milyen mennyiségben, milyen víztartományban nem kívánatosak. A szakterület jogi szabályozása lényegében ezekkel a kérdésekkel kezdődik. A világszerte mind általánosabbá váló jogi szabályozási forma az — amely a magyar jogot is jellemzi —, hogy az említett összefüggésekre minőségi határértékeket állapítanak meg. A határértékek megállapítása az egész országra, meghatározott vizekre, meghatározott típusú tevékenységet folytató vízszennyezőkre, az egyes vízszennyezést okozókra terjedhet ki. A felsorolásban egyre konkrétabb formák követték egymást, az országostól az egyedi kibocsátóig. A konkrétabb formák az általánosat nem teszik eleve szükségtelenné, az általános formák pedig önmagukban a differenciált megoldásokat kevéssé teszik lehetővé. A szabályozás a megkívánt eredményt azonban nem érheti el azzal, ha csak a kibocsátásokhoz, a vízszennyezés okozásához kapcsolódik. Világszerte általánosan jellemző az olyan jogi rendezés is, amely a vízszennyezés okát törekszik megakadályozni. A szocialista országok jogalkotásában ennek jogi eszközei: annak előírása, hogy új létesítményt csak megfelelő szennyvíztisztító technikával ellátva lehet létrehozni, a már meglevő létesítményeket korszerű tisztító technikával kell ellátni, a vizek védelmét szolgáló technológiai, hidrotechnikai, agrotechnikai, közegészségügyi stb. intézkedéseket kell foganatosítani, ha a vízszennyezés káros hatásai másképp nem háríthatok el, a vízszennyező tevékenység áttelepítéséről kell gondoskodni stb. Ennek a szabályozásnak fokozott jelentőséget kell tulajdonítani. A vízminőség-védelem jogi szabályaihoz különböző szankciók kapcsolódnak. Jellegüket tekintve a szankciók a legkülönbözőbb jogágak területéről valók; a szabályok megsértése esetén az államigazgatási jogi, a munkajogi, a polgári jogi, a szabálysértési, a büntetőjogi felelősség szabályai alkalmazhatók. Mindinkább általánossá válik, hogy egy szankció alkalmazása nem zárja ki egy másik szankció alkalmazását is. A magyar jogban ez lényegében már korábban meghonosodott, más országok most térnek át a párhuzamosan több szankció összekapcsolt alkalmazására. Említést érdemel, hogy a vízszennyezést nem minden ország szankcionálja államigazgatási jellegű bírságolással. A magyar jognak a szennyvízbírságolással kapcsolatos intézménye például ugyan nem specialitás, de mint forma nem általános a szocialista országokban. Nem alkalmaz szennyvízbírságolást például a szovjet, a bolgár joq, de egyebek között az igen specifikálódott japán környezetvédelmi jog sem. Ugyanakkor mind a magyar, mind a csehszlovák jognak jól bevált intézménye a szennyvízbírságolás. A vízminőség-védelemmel kapcsolatban olyan funkciók ellátása szükséges, mint a nyilvántartás, az ellenőrzés, a tervszerű hasznosítás, a tervszerű hidromelioráció stb., amely sajátos szervezeti és működési mechanizmusok megfelelő működését teszi szükségessé. Ezeket a feladatokat a szocialista országokban általában a vízgazdálkodás szervezeti keretén belül oldják meg. A szervezeti felépítés meglehetősen változatos, a közös ismérv az, hogy ezen a területen is központi állami irányítás valósul meg. Az eddigiekből következik, hogy a vízminőség jogi védelmének problematikája úgy is jellemezhető, hogy az a mai, korszerű szabályozásban általánosan többnyire három körben bontakozik ki: a) általános környezetvédelmi, b) vízhasználati, c) vízvédelmi összefüggésekben. Ezek közül az általános környezetvédelmi problematika megoldása főképp funkcionális, a vízhasználat megoldása vízgazdálkodási ágazati, a vízvédelem pedig speciális szakterületi irányítás keretei között valósul meg. Ezek a kérdéskörök hol összekapcsolton, hol viszonylagosan elkülönítve jelennek meg a vizekkel kapcsolatos állami tevékenység ben. Ennek a jogalkotásban való lecsapódása pedig úgy alakul, hogy a vízminőség-védelemmel kapcsolatos általános környezetvédelmi összefüggések rendszerint a környezetvédelmi törvényekben nyernek jogilag szabályozott formát. A vízhasználat, a vízgazdálkodás kérdéseit a vízügyi törvények rendezik, rendszerint úgy, hogy a vízvédelmi összefüggésekre is kitérnek. Mindinkább specifikálódik, viszonylagosan önálló szabályozási anyaggá válik a vízminőségvédelem is. Ilyen speciális jogszabálycsoportnak fogható fel a szennyvízbírsággal kapcsolatos — a közelmúltban módosított — magyar jogi szabályozás, a Szovjetunió 1974. évi egészségügyi miniszteri rendelete a felszíni vizek szennyvizektől való védelmének szabályozásáról, Csehszlovákia 1977. évi kormányrendelete a vizek védelméről, a korább már említett — a vízszennyezés ellenőrzéséről szóló — japán törvény. A munkamegosztás, a feladatmegosztás, a szakosodás a jogi szabályozásban is viszonylagosan önállóan fejlődő területeket hoz létre; a szabályozás azonban összességében egységet képez, amelynek összetevői elkülönülhetnek, de nem szakadhatnak el egymástól. Dr. Tamás András a jogtudományok kandidátusa TIZEDIK ALKALOMMAL: Nemzetközi hidrológiai tanfolyam a VITUKI-ban A TESCO megbízásából a Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóközpont ebben az esztendőben is megrendezi nemzetközi hidrológiai továbbképző tanfolyamát. A feladat; megismertetni a résztvevőkkel a vízgazdálkodásban használt elméleti és gyakorlati hidrológiai módszereket és a legújabb kutatási eredményeket. A Nemzetközi Hidrológiai Program (IHP) célkitűzései a nagy jelentőségű munkálatok magas színvonalú teljesítése érdekében szükséges az elméleti és gyakorlati hidrológusképzés és továbbképzés. Ehhez a magyar hidrológus szakemberek jelentős mértékben hozzájárulnak, hiszen a VITUKI-ban sorrendben a tizedik hidrológiai továbbképző tanfolyamra kerül sor, amely igen jelentős elsősorban a fejlődő országok szempontjából. A továbbképző tanfolyamon 12 országból tizenheten vesznek részt. A tanfolyam hivatalos nyelve angol, az előadók egyetemi tanárok, tudományos kutatók. A hallgatók 600 órás elméleti és gyakorlati képzésben vesznek részt, melyekhez terep- és laborgyakorlatok is kapcsolódnak. A foglalkozásokat hazai és külföldi tanulmányutak, szakmai látogatások egészítik ki. A tizedik hidrológus továbbképző tanfolyam ünnepélyes megnyitójára február 9-én került sor a VITUKI kongresszusi termében. Dr. Stelczer Károly a tanfolyam igazgatója köszöntötte a résztvevőket, majd üdvözlöbeszédet mondott Székács Imre, a TESCO vezérigazgatója, Vincze József, az OVH elnökhelyettese és dr. Jóború Magda, a magyar UNESCO bizottság elnöke. Az ünnepi előadást a nagyméretű síkvidéki vízgyűjtők hidrológiai sajátosságairól dr. Kovács György, az IHP Magyar Nemzeti Bizottságának elnöke, az OVH főosztályvezetője tartotta. 26
