Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1979-10-01 / 10. szám
Láprezervátum Ecseden ? Gondolatok a mocsarakról (Korábbi, részleges győzelmeink tanúsága szerint a természet teljes legyőzése egyet jelentene annak tökéletes, végleges és számunkra végzetes szétrombolásával.) Bizonyára sokak számára már írásom címe is különös. Jó dolga lehet ónnak az embernek — mondhatja ugyanis akárki — aki, ha már ráér arra, hogy gondolkozzék . . . éppen a mocsarakról gondolkozik. A mocsarakról, melyek közismerten hasznavehetetlen területek, melyek lecsapolása, kiszárítása annyi gondot okozott az embernek, különösen pedig a magyar embernek. Különben is a mocsár sással, náddal, poshadt vízzel fedett, süppedékes, átjárhatatlan (ezért titokzatos) terület, mely főleg békát és szúnyogot „terem". A mocsár ellenszenves értékelését tükrözi annak átvitt értelme, ez „erkölcsi mocsár”, a „fertő" is, mely olyan mélyen gyökerezik népünk tudatában. Nem csoda hát, ha egy-egy mocsaras terület kiszárítása után dicsekedve kiáltottuk világgá újabb „győzelmeinket" a természet fölött. S a maradék mocsarak létének vagy nem létének gondja, azok hasznának vagy kárának mérlegelése ma mégis egyre több szakembert foglalkoztat, hiszen minden harc közepette a körültekintő, összefüggéseket kereső és látó, óvatos magatartásra szükség volt (vagy lett volna . . .) és lesz. ŐSTERMÉSZET POÉZISE Köztudomású, hogy különösen a sűrűn lakott Európában az utolsó száz évben, főleg pedig az utolsó évtizedekben, mezőgazdasági érdekből hatalmas területekről irtották ki az erdőket, illetve vezették le a vizet. Ez a nagyméretű természetátalakítási folyamat hazánkat sem kerülte el. A vonatkozó szakirodalom adatai szerint a tiszántúli területeket közvetlenül a török uralom előtt még nagy kiterjedésű, összefüggő, lombhullató, főleg tölgy* A félreértések elkerülése érdekében idekívánkozik néhány gondolat, hogy teljesebbé tegye a megértést. A nagy* vizszabályozósok befejezése a mi korunkra maradt hazánkban. A korszerű vízgazdálkodás megalkotása nyomán, már bátran gondolhatunk arra, hogy letűnt századok szomorú történelméből egyegy apró foltot megmentsünk a maga valóságában „múzeumi-tájnak1'. Valamikor ilyen helyzetből indultunk: alkotó gondolat — közösségi cselekedet és átformálódott az ország. Emlékőrzésnek íme néhány talpalatnyi föld a mocsarak birodalmából, körötte pedig diszlik a művelt táj, hogy az összehasonlítást könnyebben érzékelhesse a felnövekvő nemzedék, (a szerk.) erdők borították, a sík vidék mélyebben fekvő folyóvölgyeiben pedig hatalmas mocsarak terültek el. A tiszántúli országrész nagy múltú ősmocsarai közül meg kell említenünk a Körös menti Sárrétet, a Kraszna menti híres Ecsedilápot, valamint a keleti országhatár mellett északról délre húzódó, az 1960- as évek elején még „roncsaiban" is döbbenetes szépségű érmelléki (Románia) mocsarak láncolatát. E nagy kiterjedésű mocsarakon kívül a nyírségi dombok között kisebb-nagyobb mocsarak húzódtak meg, illetve a folyók mentén, el a dombvidékig a folyók kisebb-nagyobb, állandó, vagy olykor kiszáradó árterületei helyezkedtek el. A tiszántúli folyószabályozások és ármentesítési munkálatok 1820 körül a Sárrét lecsapolásával indultak meg. E munkálatok szükségességének felismerésében, tudatosításában és gyakorlati kivitelezésében köztudomásúan Széchenyi István, Vásárhelyi Pál és Huszár Mátyás szereztek elévülhetetlen érdemeket. Az Ecsedi-láp lecsapolását több évtizedes munka eredményeként 1898- ban fejezték be. Végül az Érvölgy mocsarainak vizét többszöri próbálkozás után, teljes sikerrel csupán 1968-ban sikerült levezetni. A sok évtizedes munkálatok eredményeként végül is eltűntek a nagy kiterjedésű ősmocsarak, a maguk gazdag, jellegzetes és sajnos pótolhatatlan életközösségével együtt. Lovassy Sándorral, az Ecsedi-láp híres kutatójával együtt elmondhatjuk, hogy a láp- és mocsárvilág „őstermészeti poézise megszűnt, s helyébe az emberi tudás és szorgalom a kiszárított terület mezőgazdasági kihasználásának prózáját tette”. Ha pedig az 1930-as évek jeles természetkutatója a nagy kiterjedésű természetátalakításokat szakmai elfogultságtól mentesen, szükségszerűnek ítélte meg, akkor a ma emberének — ötven év múltán — felelősséggel járó kötelessége, hogy ugyancsak a szakmai elfogultságok kizárásával, figyelembe véve az azóta kialakult ökológiai szemléletet, valamint az általános környezetvédelem szempontjait, a természet és a társadalom kapcsolatában a helyes utat keresse mind a természet pótolhatatlan értékeinek megmentése, mind az emberiség növekvő igényeinek kielégítése érdekében. Végső fokon tehát a természetkutató biológus és a gyakorlati mezőgazdász szakmai szolgálatának célja alig különbözik, hiszen egymás felelősségteljes szakmai ismereteinek kölcsönös figyelembevételével tarthatjuk fenn a természet dinamikus egyensúlyát. Az utóbbi években éppen a természet javainak fokozott felhasználása közepette gondoltak világviszonylatban és az UNESCO szintjén az őstermészet védelme nemzetközi megszervezésére. A magyar környezetvédelmi törvények, különösen pedig a hazánkban ütemesen fejlődő környezetvédelem megvalósításai feltétlenül és magas színvonalon a jövőnket szolgálják. Eredményeinket e téren a külföld is ismeri és értékeli, hiszen a környezetvédelem szűkebb keretek között nemzeti, de jellegét és lényegét tekintve mélyen nemzetközi kérdés. Vonatkozó törvényeink és elért eredményeink viszont arra köteleznek, hogy a természetvédelem kérdéseit mindnyájunk közös ügyének kell tekintenünk. MINTHA EGY KATEDRÄLIST ... Mivel a köztudatban és a gyakorlatban a még létező mocsarakat ma is hasznavehetetlen, értéktelen területeknek tekintik, mivel a lecsapolást mindig veszteségmentesen és csak hasznot ígérő műveletnek minősítik, mivel a mo-A mocsár a biológiai élet jelentős szintere 20
