Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1979-10-01 / 10. szám
A VILLAMOSENERGIA-IPARÁG VÍZGAZDÁLKODÁSA (I.) Erőművekben, számítógéppel A villamosenergia-iparág vízgazdálkodását több mint két évtized fáradtságos közösségi munkájával sikerült a mai színvonalára emelnünk. A megtett utat mutatja be sorozatunk. A felszabadulást megelőző időkben és az azt követő néhány évben a hőerőművek vízellátásában problémák még nem jelentkeztek. 1950-ben a villamosenergia-iparágat képező erőművek közül a bázist a ma már elsősorban hőszolgáltató erőművek közé sorolható Kelenföldi, Ajkai, Bánhidai, Tatabányai, Komlói, Várpalotai és Dorogi erőművek képezték, s néhány városban is működött elsősorban a helyi villamosenergia-ellátást szolgáló kisebb erőmű (Debrecen, Szeged, Győr, Kecskemét stb.) összes beépített teljesítőképességük 1950-ben mintegy 520 MW-ot, éves villamosenergia-termelésük kb. 2,3 TWh-t (109 kWh-t) tett ki. (A fejlődés dinamikájának bemutatására megemlítjük, hogy ezek az értékek 1977 végére, tehát 27 év alatt keréken 4600 MW-ra, ill. 24,1 TWh-ra, azaz 8,9-szeresére, ill. 10,5-szörösére növekedtek.) 1950-ben az erőművek vízigényüket részben élővízfolyásból (pl. a Kelenföldi erőmű a Dunáról) közvetlenül, esetleg tározótó beiktatásával (Bánhidai erőmű), részben bányavizekből (pl. a Tatabányai erőmű) vagy kutakból szinte korlátlanul ki tudták elégíteni. Az erőmű vízgazdálkodása — ha egyáltalán lehetett a mai értelemben vett vízgazdálkodásról akkoriban beszélni — kizárólag az erőmű érdekeit tekintette, s az adott, a vízgazdálkodás szempontjait általában figyelmen kívül hagyva tervezett berendezések mellett legfeljebb a vízpazarlás megakadályozására törekedtek az önköltség, ill. a villamosenergia-önfogyasztás csökkentése érdekében. A háborús károk helyreállítása után az egyre nagyobb mértékben növekvő villamosenergia-igények új, az eddigieknél nagyobb, modernebb berendezésű hőerőművek létesítését tették szükségessé, fgy épült meg az ötvenes évek elejére a Mátravidéki, majd a második felére az inotai November 7. hőerőmű. Vízgazdálkodásunk megoldására jellemző, hogy a telepítés helyének kiválasztásánál a szénbázis és a fogyasztók közelsége volt a döntő, s csak ezután vizsgálták azt, hogy az erőmű vízellátását honnan és milyen módon lehet megoldani. A vízigények mennyiségének meghatározásánál általában maximalista szemlélet érvényesült (forrásoldalról mintegy 2Ö% biztonságra törekedtek), s ezzel más fogyasztók elől vonták el a vizet, ill. kényszerítették őket távolabbi helyről történő, így gazdaságtalanabb vízbeszerzésre. A túltervezés ellenére a víztakarékos megoldások, munkamódszerek hiányában és a vízbeszerzési helyek vízhozamának a tervezés során figyelembe nem vett időszakos csökkenése miatt esetenként vízhiány lépett fel, ami az erőmű villamosenergia-termelésére korlátozólag hatott. Az ipar s ezzel az ipari vízigények rohamos felfutása az ötvenes évek végére nyilvánvalóvá tette, hogy az erőművek — elsősorban az újonnan épülők — vízellátását az eddigi szemlélettel és módszerekkel már nem lehet biztonságosan megoldani. Már a telephely kiválasztása során figyelemmel kell lenni a vízellátás — és nemcsak az erőmű, hanem a környezetében létesülő ipartelepek vízellátásának — lehetőségeire, ami egyébként a magasabb szintű, a népgazdasági tervezés feladata, víztakarékosabb technológiai megoldásokra kell törekedni, üzemviteli szinten is ki kell alakítani a vízgazdálkodás korszerű szemléletét, rá kell erre nevelni az erőművek dolgozóit, irányelveket kell adni nekik, s meg kell követelni tőlük ezek maradéktalan betartását. — Mindez, természetesen, nem volt egyszerű, s főleg nem rövid idő alatt megoldható feladat. Nagyban megkönnyítette azonban iparágunk illetékeseinek ez irányú munkáját, hogy elképzeléseink szerencsésen találkoztak az Országos Vízügyi Főigazgatóságon kialakult szemlélettel, s az e témával foglalkozó dolgozóiban mindig segítőkész partnerekre találtunk. A vízgazdálkodás hiányát az ebből származó hátrányokból az erőművek dolgozói maguk is érezték, s már az ötvenes évek második felében szinte spontán megindult valami az erőművekben, amit — így visszatekintve — az erőművi vízgazdálkodás első, kezdeményező lépéseinek tekinthetünk. Központilag, tröszti szinten ebben az időben azonban csupán a jelentősebb, nagyobb vízigényű, ill. az újonnan épülő hőerőművek egyedi vízgazdálkodásának a vizsgálatára kerülhetett sor. 1958-ban kísérletet tettünk ugyan átfogó tröszti adatgyűjtésre is, hogy az azonos hűtési típusú, azonos körülmények között üzemelő erőművek adatai összehasonlítása alapján a jó módszereket, technológiai megoldásokat az iparágon belül elterjeszthessük, a gyengébben vízgazdálkodó erőműveknél pedig részleteiben, javító jelleggel megvizsgálhassuk ennek okát. A beérkezett adatok azonban — részben a fogalmak nem megfelelő értelmezése miatt — annyira heterogének voltak, hogy azokból egységes képet az iparág vízgazdálkodásáról alkotni nem lehetett, s az erőművek adatainak összehasonlítása is lényegesen kevesebb pozitív eredményt hozott, mint amennyit tőle vártunk. Az említettek ellenére volt azonban a hatvanas évek elején néhány olyan jelentősebb ténykedésünk is, amelynek eredményei, tapasztalatai a későbbiek-Részlet a Borsodi Erőműből 16
