Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1979-09-01 / 9. szám

nek megteremtésére a vízellátási berendezések hibaelhárításában.

A lakosság — vízellátással kapcsolatos — jelenlegi szemléletének megváltozása elsősorban tudati kérdés. A tudat formálását azonban ösztönözheti egy új, korszerű díjrendszer alkalmazása. A lakossági vízhasználat díja jelenleg nemcsak alacsony, a víztermelés-szolgáltatás tényleges költségeivel arányban nem álló, hanem a vízpazarlás szankcionálását sem teszi lehetővé, mint ahogy a víztakarékosság honorálását sem.

Olyan szabályozórendszer kialakítására van szükség a jövőben, amely teljes mértékben ösztönöz az indokolatlan vízhasználat megszűntetésére, de nem akadályozza a társadalmunk jelenlegi szintjén indokoltnak elismerhető vízigények kielégítését.

Húsz évvel ezelőtt hazánk lakosságának alig több mint egyharmada, manapság pedig közel háromnegyede részesül vezetékes vízellátásban.

A fejlődés óriási, de ehhez hatalmas népgazdasági erőfeszítésekre volt szükség. A ráfordítások tervidőszakonként sok milliárdot tettek ki.

Ezek eredményeként valamennyi városunk, és a nagyobb községek túlnyomó többsége vízművel rendelkezik, öszszesen csaknem 1300 település. A vízművek kapacitása meghaladja a napi 3 millió m3-t.

A társadalmi erőfeszítések azonban nem csupán a vízművek és vízműrendszerek létrehozásából állnak. Ezek révén ugyanis csak a lehetőség teremtődött meg. Ahhoz, hogy ez valósággá váljék, létre kellett hozni azt az egységes, hozzáértő és fegyelmezett szervezetet is, amely a vízműveket biztonságosan és a mindenkori igényeknek megfelelően üzemelteti. A vízművállalatok egész országunkat behálózó szervezete közel 40 ezer emberrel látja el azt a mindenkori feladatot, hogy a kifogástalan minőségű ivóvizet kitermelje, előállítsa, eljuttassa a fogyasztókhoz — és ártalommentesen visszavezesse a természetes körforgásba.

A népgazdaság erőforrásai arra is csak szűkösen elegendők, hogy a reális igényeket kielégítsék. Az okszerűtlen felhasználás és a hibás szerelvények — különösen a nyári csúcsfogyasztási időszakban — helyenként kínzó vízhiányt eredményeznek.

Az, hogy a vízhiány vagy nyomáscsökkenés csak helyenként — és általában ugyanazokon a helyeken jelentkezik — bármilyen igazságtalan is, objektív törvényszerűségeken nyugszik. A víz nem olyan természetű, mint a villamos energia vagy a gáz, ezért az ellátórendszere is másképpen működik. Az ahhoz szükséges nyomás, hogy a víz magasabb helyeken — felső szinteken, felső zónákban — egyáltalán megjelenjen, csak akkor biztosítható, ha az egész rendszerben elegendő mennyiségű víz van. Az alacsonyabb szinteken és zónákban általában a vízhiányos időszakban is folyik a víz a nyitott csapból.

Különösen ilyenkor van óriási jelentősége a helyes fogyasztói magatartásnak. A cél érdekében ugyanis a fogyasztónak majdnem mindegy, hogy milyen erősségű vízsugárral végzi a zuhanyozást — ami egyébként is higiénikusabb, mint a kádban fürdés —, vagy a mosogatás utáni öblítést, de a rendszernek nem mindegy, hogy egy meghatározott időn keresztül 2 liter, vagy 10 liter víz folyik-e el belőle, percenként. Az értelmetlenül felhasznált víz hiányozni fog a rendszerből, és a felsőbb szinteken vízhiányt okoz. Ebből a meggondolásból a magas házak alsóbb szintjein az alsó sarokszelepekkel eleve célszerű beszabályozni, csökkenteni a csapokból kifolyó vízsugár erejét.

Fogyasztási adatainkat ismerve, aligha járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy az egyik legnagyobb fogyasztónak a hibás szerelvények számítanak — csapok, szelepek, kifolyók, és főleg a WC-öblítők. örvendetes, hogy az utóbbi években megjelentek a MOFÉM korszerű szerelvényei, de a használatban levő szerelvények nagy többsége, sajnos, nem olyan műszaki színvonalú, hogy nélkülözhetné a nagy gyakoriságú karbantartást.

ISKOLÁBAN TANÍTHATNÁK

Kevés a szakember, drága a javítás, a fogyasztónak nem közvetlen érdeke a szerelvények szintentartása — hangozhat az ellenérv a fogyasztók részéről.

Sajnos, mindegyikben van igazság. Mi lehet tehát a megoldás? Az egyik út az, amelyet a Fővárosi Vízművek kezdeményezett és néhány vidéki vízmű is követ. Olyan részleget hoztak létre, amely hívás nélkül is házhoz megy, felülvizsgálja a szerelvényeket, felhívja a fogyasztó figyelmét a hibákra és kérésére el is végzi a javítást — gyakorlatilag önköltségi áron. De a szűkös munkaerőhelyzet a vízműveket is érinti, csak fokozatos felfutásra van lehetőség.

A másik, talán hatékonyabb út: a „csináld magad" mozgalom tudatos kiterjesztése erre a területre is. Ehhez két dologra van szükség. Az egyik, hogy mindig lehessen kapni a javításhoz szükséges alkatrészeket és szerszámokat hozzáférhető áron. A másik pedig, hogy a gyerekek már az iskolában, a gyakorlati órán — a kézimunka és az egyéb hasznos tevékenységek mellett — elsajátítsák a könnyen elvégezhető javítások legelemibb fogásait! Miért ne lehetne?

A legfontosabb azonban az, hogy a fogyasztók széles rétegeiben kialakuljon az a helyes szemlélet, amely a vizet pótolhatatlan természeti kincsnek, jelentős erőfeszítésekkel előállított terméknek tekinti I

Tény, hogy az üzemeltetőknek és esetenként a fogyasztóknak is a nyári csúcsfogyasztási időszak jelenti a legnagyobb megpróbáltatást és konfliktust. A népgazdaság energiahelyzete szempontjából ez az ősztől tavaszig tartó időszakban sem mindegy, hogy hogyan és főleg, hogy mennyi vizet fogyasztunk. Az ivóvíz jelentős energiamennyiséget hordoz. Kitermeléséhez, előállításához és a fogyasztókhoz való eljuttatásához villamos energiára van szükség. Az ország összes víztermelő kapacitásának üzemben tartása közel 100 MW villamos teljesítményt igényel. Majdnem annyit, mint egy csúcserőmű teljesítménye. Ahhoz, hogy 1 m3 víz eljusson a fogyasztókhoz, közel fél kWh villamos energiára van szükség. Ha tehát a vízzel takarékosan bánunk, az energiával is takarékoskodunk.

Az ivóvízzel való takarékosság egész társadalmunk érdeke, hiszen az egészséges ivóvízre minden embernek, az intézményeknek és az ipari üzemeknek egyaránt szüksége van. A számok azt bizonyítják, hogy a szolgáltatási veszteség megfelelő mértékű csökkentése 30—40 ezer m3/nap vízmennyiséget pótolhat, s ez az egy év alatt megvalósítható vízműberuházás egynegyede. Ha a megvalósítás költségét tekintjük, ez több mint félmilliárd forintot jelent. A csöpögő csapok, a hibás szerelvények hasonló értéket tesznek hozzá. Helytelen (pazarló) vízfogyasztási kultúránk e kettő együttesének kétszeresét. Mindez csak beruházási eszközökben is milliórdokra rúg, de százmilliárdokkai mérik az üzemeltetési költségtöbbletet is.

És ehhez még nem számítottuk a pazarlás okozta termelési kiesés gazdasági kihatásait, amelyek szintén milliós nagyságrendűek.

Takarékos vízhasználattal, a pazarlás csökkentésével és megszüntetésével ezek a többletkiadások más, fontosabb célra fordíthatók.

Hatfaludy Bálint Perecsi Ferenc Horváth László

Külföldi szaklapok

írják:

AZ IVÓVÍZ még mindig csak álom több mint 1 milliárd ember számára — állapítja meg a Világ Egészségügyi Szervezet (WHO) anyaga. 1970-től kb. 1 milliárd angol fonttal támogatták az elmaradt országok vízellátását, de ez még mindig nem elég a vízhiány és járványok felszámolására. Különösen nehéz a helyzet Indiában. Algériában, Marokkóban és Törökországban is különösen elmaradt a vízellátás, és a szennyvízkezelés szintje. Éppen ezért ciz előbbi három országban a falusi lakosság igényeinek kielégítésére felmérést, majd tervet készítettek, figyelembe véve a vízkészleteket, a rendelkezésre bocsátható összegeket és a vízminőséget. Számítanak a WHO segítségére — írja az Aqua-Bull IWSA 1979. évi 3. számának két cikke.

AZ NSZK egyik legnagyobb kikötője Hamburgban található. Jelentős szerepet játszik Európa és a tengerentúl közötti kereskedelemben. A kikötő területe kb. 100 km2, és több mint 60 kikötőmedencét foglal magában. Jellemzője, hogy 80 000 dolgozót foglalkoztat, akik 18 000 tengeri hajó által szállított 50 millió tonna áru szállítását bonyolítják.

A hamburgi kikötő a világ 1100 tengeri kikötőjével áll kapcsolatban, és külön említést érdemel, hogy a kikötőnek nagyon jó a kapcsolata a vasúttal, a hajózóúttal és az országútokkal. (Binnenschiffahrt.)

Sz. l.-né

30