Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1979-07-01 / 7. szám

A millenniumi kiállításon a kultúrmérnöki pavilon

1879-ben — innen számítjuk a Szolgálat kezdetét — már négy, 1882-ben pedig már 17 mérnök közreműködésével végezte a munkák irányítását. 1879 végén Kassán már megnyílt a rét- (később víz-) mester iskola is, téli tanfolyamok rendezésével. A gazdák egyre jobban igénybe vették a kultúrmérnökséget, így az intézmény létszáma is rohamosan emelkedett. Tevékenységük 1880-ban még nem terjedt ki az egész országra, csupán négy kerületben működött egyegy mérnök, de a következő évben már nyolc kerületre osztották fel az országot, ebből hat kerület budapesti székhellyel, a IV. és az V. kerület pedig Kassán működött. (Az utóbbit 1884-ben Sátoraljaújhelyre helyezték át.) A felosztás a folyók és patakok vízgyűjtő határai alapján történt.

A talajjavítási terveket ingyen készítették, a mérnöki irányítás és felügyelet is díjtalan volt, csak a vízmester napidíját fizette az érdekelt birtokos. Az ország szegényebb vidékein (pl. Árva megyében) államköltségen még mintaalagcsövezéseket is létesítettek, a gazdák okulására. Érdemes megemlíteni, hogy 1883-ban — Kvassay javaslatára — a földmívelésügyi miniszter Landgráf János oki. mérnököt küldte ki a halászati viszonyok tüzetes tanulmányozására és 1884-től az ország vizeinek már a halászati hasznosítását is megkezdték. 1887-ben pedig, a Kultúrmérnöki Szolgálat keretében felállt az Országos Halászati Felügyelőség.

A Kultúrmérnöki Intézmény működése kiterjedt a vízrendezésre, lecsapolásra, alagcsövezésre, öntözésre halastóépítésre, sankolásra, szikjavításra, a nem hajózható — állami kezelésen kívüli — folyók szabályozására, vízmosáskötésre, mesterséges kenderáztatókra, a gyári szennyvizek öntözéssel kapcsolatos alagcsövezés útján történő tisztítására, továbbá a Közegészségügyi Mérnöki Szolgálat ellátására. Utóbbi a főváros és néhány nagyobb vidéki város csatornázásának és ivóvízellátásának felülbírálására szorítkozott.

A kultúrmérnöki munkák végrehajtását azonban nagyban akadályozta, hogy nálunk abban az időben még nem volt az egész vízjogra vonatkozó törvény. Ezért 1885-ben a vízjogról szóló XXIII. te. a Szolgálat működését és hatáskörét lényegesen megkönnyítette, főleg az engedélyezések terén. Ez viszont az Intézmény radikális átszervezését is maga után vonta. A törvény 1886. évi hatálybalépésével a nyolc kerület részére egy-egy Kultúrmérnöki Hivatalt szerveztek. A hivatalok vezetőire pedig újabb feladat is hárult. A Földmívelésügyi Minisztérium ugyanis a vízgazdálkodási társulatok működését miniszteri megbízottak útján kívánta ellenőrizni, ezért a hivatal vezetője, vagy a helyettese részt vesz a társulatok választmányi ülésén, sőt a kisebb társulatok műszaki teendőit is a Kultúrmérnöki Hivatalok végzik.

Kvassay ezt írja a Szolgálat első deceniumáról: tíz év alatt befejezett talajjavítási munkák közel 230 ezer kát. holdra terjedtek ki, amelyből 206 ezer volt a lecsapolás (nyolc helyen már gőzszivattyúzás is) 14 ezer 600 hold alagcsövezés, közel 8 ezer öntözés, az

összes földmozgósítás pedig 13,4 millió m3-t tett ki. Az állam ezekre a munkákra háromnegyed millió forintot fordított.

MAR ARRA IS GONDOLTAK, hogy a főváros szennyvize ne kerüljön közvetlenül a Dunába, hanem talajszűrés útján, vagy kiterjedt öntözéssel megtisztulva és gazdaságilag kihasználva jusson be a folyóba, mint számos külföldi városban.

1890-ban már 62 vízi társulat működött, 222 ezer kataszteri hold érdekeltségi területtel. Kitér Kvassay jelentésében a hatósági tevékenységre is: igazolásra bejelentett 18 327, ebből elintézést nyert 8851. Ebben az időszakban már számos helyen létesítettek „haltenyésztő telepeket", Iglón pedig Állami Haltenyésztő Intézet alakult, sőt, kísérleteztek már ráktenyésztéssel is. 1891- ben a vízügyi munkálatok ellátására az Országos Vízépítészeti és Talajjavító Hivatalt állították fel, amely 1899-től Országos Vízépítési Igazgatóságként működött, Kvassay Jenő vezetésével. A vidéki hivatalok is egyre szaporodtak: 1892-ben Debrecen és Arad, 1893-ban Brassó, 1895-ben Pécs és Pozsony, 1899- ben Nagyvárad és Besztercebánya, 1901-ben Nagyszeben székhellyel létesültek Kultúrmérnöki Hivatalok, így 1901-ben már 18 működött. Ezek a hivatalok a vármegyei alispánok szakértői, vízügyi referensei voltak, de a vízrendőri hatóság is gyakran igénybe vette őket szakértőkként. Mindez indokolja, hogy létszámuk 1900-ban már 78 mérnök és 110 vízmester. A századfordulón 89 vízgazdálkodási társulat is volt, 4500 kilométer hosszú csatornahálózattal. Az összes földmozgósítás 1879 és 1900 között kb. 35 millió m3; 1 m3-re 48 fillér költség esik, de ez magában foglalja a műtárgyépítést, a területek megváltását és a vízmesterek fizetését is. Az állami befektetés kereken 6 millió korona volt — adminisztratív és hatósági ügyekkel együtt —, a birtokossági pedig kb. 17 millió korona.

A Kultúrmérnöki Szolgálat mérnökeitől megkövetelték, hogy a műegyetemi oklevél megszerzése után még Magyaróvár vagy más külföldi, felsőbb gazdasági tanintézetnél a legfontosabb gazdasági tantárgyak — növénytermelés, rétművelés, öntözés, talajjavítás, állattenyésztés, üzemtan, nemzetgazdaságtan — előadásait legalább egy éven át hallgassák és az erről szóló bizonyítványt megszerezzék. Csak ezután véglegesítették őket állásukban. Az egy éven át való hallgatástól rendszerint eltekintettek, de két heti bentlakásos konzultáció után a vizsgákat le kellett tenni és erről a bizonyítványt be kellett mutatni.

Az 1896-ban megrendezett ezredéves országos kiállítás vízügyi pavilonjának kultúrmérnöki anyagát is szeretném ismertetni. A kifüggesztett áttekintő térkép feltüntette az addig végrehajtott talajjavítási munkák terjedelmét és hasznát. 1879—96 között 54 ezer k. holdon végeztek ilyen irányú munkákat és több mint 2 millió kh megjavítására készült terv. Az alig több mint másfél évtized alatt 25 millió m3 földmozgósítás történt, kb. 10 millió forint költséggel, amelyből az állam csupán 1,65 milliót fektetett be. A több mint félmillió holdnyi talajjavításból 493 ezer a lecsapolás, 20 ezer az alagcsövezés és 19 ezer az öntözés. Az alagcsövezést igen szemléletesen mutatták be a IV. kerületi hivatal tervei és modelljei. Kétféle öntözésre hívták fel a figyelmet: a télikoratavaszi trágyázó öntözésekre, továbbá a száraz, aszályos nyarakon alkalmazott nedvesítő öntözésre. A berendezések tekintetében pedig főleg az árasztó és csörgedeztető öntözésekre mutattak rá. A bemutatott mezőhegyesi rétöntözés első mintája volt a tervezett alföldi nagy öntözésnek. Nagyobb városok közelében a kerti veteményesek öntözését is javasolták, a városi szennyvizek felhasználásával. Bács-Bodrog megyében már száz kataszteri holdon termeltek rizst a Ferenc-csatorna és a Berzava mentén, és itt már a rizsföldi haltenyésztést is javasolták. Ezenkívül a víz-21