Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1979-07-01 / 7. szám

lyeshez igen alkalmasnak látszik lenni: ... hol hajók épülnének, javíttatnának: hol rakhelye lehetne a fa minden nemeinek: hol gyárak alapulnának . . ."

Igaz, ennek a kikötőnek a megszületését megakadályozhatják másutt is, nemcsak Bécsben. Elég, ha Pest város tanácsa ellenkedik.

Mert ilyen is van, hogyne lenne. „Minden lehető ellenszegülés... S ugyan melly részrül? . . . De egyenesen Pest fiaitul. Fogja-e azt hinni, kérdem, az utókor?"

Csaknem egy évtizedbe telik, míg Széchenyi kiverekszi a kikötőt. Honfitársaitól. Pest fiaitól. Akiknek az elsőrendű érdekében fáradozik.

„Éppen 9 éve (esz... — sóhajtja el 1845-ben — óh! mennyi elfecsérelt

drága idő! hogy a Pest városi sziget megvásárlását s a parttali összeköttetését hoztam javaslatba . . .”

A Közlekedési Bizottmány élére kellett kerülnie, hogy a közérdeket érvényre juttassa. „A magyar gőzhajózásnak olly műhelyt, olly tudományi kútfőt, olly telelőt, szóval olly középpontot alkotni, melly az ügynek nemcsak jelen állását, de lehető legczélszerűbb kifejlését is biztosítaná, s hol szükséges előkészületre és gyakorlatra tehetne honunk ifjúsága szert."

Vastag szél, vastag pof

A kikötő, a rév, a gőzhajózás —mindez a vízügyi politika része.

De az is ide tartozik, amiről kevesebb szó esik, ami csaknem elsikkad Széchenyi hatalmas életművében.

Ma ezt úgy mondanák: környezetvédelem.

Széchenyi korában még nem ismerték ezt a szót. Széchenyi István a Pesti por és sár című könyvet írta meg ebben a tá rgyban.

1837 és 1840 között rótta e méltatlanul elfeledett lírai hangvételű kötet sorait, melyek — az alkotó egyéniségéhez híven — a költőiség mellett a közéletiséget is hordozzák.

A kezdést akár Jókai Mór sem tagadná meg. „Alkonyat tája volt, s a nem régiben bőven esett eső különös elevenséggel ruházá fel a budai hegyek ormait, s a legszebb zöld függött a pesti s budai szigetekről a Dunának tiszta tükreibe ..."

De a következő bekezdésben már „vastag szél" és „vastag por” vágja szemközt az olvasót. És a nyolcadik oldalon már az országban, a nemzetben gondolkodó politikus vezeti a tollat. „Kérdem, nem vált-e már soknak tűrhetetlenné a némelykor valóban »késsel metszhető por-, vagy azon sár, melylyel néha téli időben küzködnünk . . . kell?” Aztán még keményebben: „Nem kételkedem, sőt bizonyos vagyok, sok magában ilyféle okoskodást már tett, és piszkainkon, mocskainkon velem együtt nemcsak bosszankodott, hanem kivált idegen előtt pirult is. .Az pedig egyenesen felháborítja, hogy a civilizált országok sorából saját magunkat rekesztjük ki. Csak Magyarországon találni „oíy nagy ember-sokadalmat egy

ponton, egy rakáson, mely oly béketűréssel nyelné a port, s gázolná a sárt, a helyett, hogy ily létből magát minden módon kimenteni törekednék...” S mindez „hazánk közepén, honunk egyesítő pontjában!”

Orvosságot tehát. „Óvd környezetedet!" — mondjuk ma. Széchenyi így fogalmazott: „Szükséges mindenekelőtt, hogy a városnak akárminemű földjei fákkal ültettessenek be, s ne fasorokkal, hanem úgy szólván erdőkkel. Ez által kirekesztetik némileg az idegen por: a miáltal majd könnyebben bírhatunk saját városi porainkkal."

De még ezzel sem vagyunk a végső megoldásnál. Mit ér a rendezett, fásított, tiszta levegőt lehellő város, ha egyetlen árvíz is iszappal, szennyel boríthatja el esztendők fáradságos munkájának eredményét? Mit ér a sártalanított város, ha Pest és Buda között télidőben szinte falat emel a Duna?

A Lánchídfői függ

Híd és mederszabályozás! Együtt e kettő!

Az első hajóhidat Pest és Buda között 1767-ben állították fel. Rá egy évtizeddel új, erősebb hajóhídra cserélték ki. Ez egészen 1849-ig teljesített szolgálatot, de csak jégmentes időben. Mihelyt a jég beállott, a hidat felszedték, és a bizonytalan átkelés csónakokra bízatott.

Széchenyi megalkuvást nem ismerő akaratának köszönhetően 1842 augusztusában letették a Lánchíd alapkövét. Clark Adóm — a megfelelő ember — tervei szerint.,.

A 38-as nagy árvíznek kellett Pest- Budára zúdulnia, hogy aránylag hamar elérkezzen az alapkőletétel napja. De egy Széchenyi is kellett, aki kihasználta a megfelelő alkalmat.

1839: levél Bécsbe báró Sina Györgynek. „Most arról van szó, hogy a Duna Buda és Pest közt szabólyoztassék! Az országgyűlés bizonyára meg fogja pendíteni e tárgyat... Én már láttam a szabályozási terveket. Mindenek felett

ros közt összeszoríttassék . . . Mindez az van tervben, hogy a Duna a két váigen helyesen van, mert a rövidebb híd, ha jelentékenyen nem is olcsóbb, de minden esetre tömörebb és szilárdabb lesz ..." Az árvíz sokkhatása még elég közeli — a politikus tudja, hogy ez is ütőkártya. Égy magyar politikusnak tudnia kell, hogy a vészből és gyászból miként teremthetni előnyt a jövendő számára . . . Clark keze addig meg van kötve, amíg a híd hosszúságát az utolsó hüvelyig meg nem állapították. Ha béfordulnak a bürokrácia útvesztőibe, mire megvizsgálják, ellenőrzik, kijavítják a tervezeteket, tíz esztendő is eltelik. A megoldás csak a mi számunkra egyszerű. Széchenyinek ezért is külön csatát kellett vállalnia. Jelölje ki a főherceg-nádor a híd hosszát! És ezzel kétszeres lesz a nyereség.

Először: Clark elkészítheti a tervet, Pest-Buda gyorsabban jut a hídhoz.

Másodszor: A Duna két város közti szabályozása a Lánchíd építésétől függ, nem pedig fordítva, „a híd építése az ingatag szabályozási tervezetektől”.

A Lánchíd megépült. A Dunát a fővárosnál szabályozták.

Legtöbbet áldozni...

Az ország és Széchenyi István nem lehetett jelen a nagy pillanatnál. Az első fővárosi kőhidat az osztrák hatóságok adták át a forgalomnak 1849. november elsején.

Az ország letaglózva — a legelfoglaltabb magyar a döblingi elmegyógy-intézeben.

De az alkotás némán is az ő vallomását mondta, Széchenyi Istvánét: „Sokat tenni s keveset látszani; előállni, s mégis másnak engedni elsőséget; legtöbbet áldozni, s legkisebb köszönetét se várni; szívben hordani mélyen a honért buzgó vért, s ne csak ajkon pengetni a hiú szót!”

Kása Csaba

(Következik: A veszteglő tó)

A Szechenyi-szobor felavatása 1880-ban Budapesten

17