Vízgazdálkodás - Magyar Vízgazdálkodás, 1978 (18. évfolyam, 1-3. szám – 1-6. szám)
1978-04-01 / 2. szám
A sivatag tanulmányozása A Turkmen SZSZK Tudományos Akadémiájának Sivatagi Intézete egyike a világ öt hasonló profilú intézetének. A tünkmén tudósok munkájáról, akik Közép-Ázsia és Kazahsztán sivatagos övezetei meghódításáért és átalakításáért harcolnak, Abdirahman Ovezlijev, iaz intézet igazgatója, a biológiai tudományok kandidátusa számol be olvasóinak. — A legkönnyebben hozzáférhető, olcsó vízforrások kutatása az egyik döntő fontosságú probléma, amellyel az intézet foglalkozik. A sivatagnak, mint teljesen víztelen területnek az elképzelése — nem felel meg a valóságnak. Például a sivatagos zóna bizonyos vízmennyiséget csapadék formájában kap. Az intézet munkatársai, felhasználva az esővíz összegyűjtésének népi módszerét a takirokról (kemény, agyagos területekről), új módszert dolgoztak ki a vízkészletek megőrzéséhez. Amíg korábban a vizet mesterséges tavakban, tégla- vagy betonmedencékben gyűjtötték össze, ma föld alatti víztárolókat építenek, a tárolók aljazátul a sós talajvíz szolgál. Kiszámították, hogy egy négyzetkilométer alapterületű takirról 15 ezer köbméter vizet lehet összegyűjteni. Ez a vízmennyiség elegendő ahhoz, hogy egy hétezer juhból álló nyájat egész éven át ellásson vízzel. Szovjet Közép-Ázsia sivatagjaiban hatalmas, ásványi anyagokkal telített föld alatti vízkészletek vannak, amelyeket fel tudnának használni a legelők öntözéséhez. Sok takarmánynövényt lehet itt termeszteni, így többek között szudáni fűvel és cirkot. Jelenleg az intézet szakemberei annak a problémának a megoldásán fáradoznak, hogy a sivatagot a Kaspi-tenger sós vizével öntözhessék. A víztartalékok felhasználásának másik módja — a sótalanítás, a lepárlás. A Kaspi-tenger partvidékén több tengervízlepárló berendezés működik. A tudósok előtt álló feladat: olcsóbbá tenni ezt a folyamatot, új technológiát dolgozni ki, a lepárláshoz felhasználni a nap- és a szélenergiát. Az állattenyésztés fejlesztése, a jószág intenzív legeltetése a legelők képességeinek figyelembevétele nélkül — a legelők kimerüléséhez, a sivatag térhódításához vezet. A sivatagos övezetben a növénytakaró megóvásának és megjavításának problémáival a köztársaság tudósai a harmincas évek óta foglalkoznak. Nyina Nyecsajeva akadémikus kidolgozta a legelők hasznosításának módszertanát, amely egyebek között előirányozza a jószág szakaszos legeltetését ezeken a területeken, a legelők felújítását, takarmány füvekkel való bevetését, bokrok, cserjék ültetését. Nyecsajeva asszony hosszú éveken át folytatott kutatásai azt bizonyítják, hogy a mezőgazdasági területek ésszerű hasznosítása nemcsak, hogy nem meríti ki azokat, de lehetővé teszi a növénytakaró növelését. Ezeknek a területeknek a termelőképessége nagyobb, mint azoké a területeké, ahol jószágot nem legeltettek. Az ember intenzív behatolása a sivatagba: a városok építése, gáz- és kőolajvezetékek lefektetése, öntözőrendszerek, utak építése — mindez a növénytakaró megsemmisüléséhez vezet, amely megakadályozza a homok előrenyomulását, kedvező feltételeket teremt ahhoz, hogy a sivatag újabb területeket hódítson el. A mozgó, vándorló homok megkötésével kapcsolatos kutatások az intézet széleróziós és fitomeliorációs laboratóriumaiban összpontosulnak. Az első laboratóriumban — egyebek között — e természeti jelenségek elleni küzdelem kémiai módszereit dolgozzák ki, új vegyületeket a futóhomok megkötésére, a másodikban a sivatagi növénytakaró megteremtésén fáradoznak. Kiválogatják a növényeket a különböző területek számára, kidolgozzák a növények termesztésének agrotechnikáját. Türkméniában időszerű probléma az oázisokat körülölelő homoksivatagok megkötése, amelyek mintegy 2 millió hektárnyi területet foglalnak el. A futóhomok bármelyik pillanatban rátörhet a földekre, károkat okozhat a mezőgazdaságnak. Habár mindig úgy vélekedtek, hogy ezeken a parcellákon nem szabad kultúrnövényeket termeszteni, a tudósok azt javasolják, hogy a földművelésre használják fel azokat. Az esőztető berendezéssel öntözött kísérleti parcellán az intézet szakemberei türkmén és narancssárga cirkot, kukoricát, kobakos növényeket termesztenek. Több esetben itt magasabb volt a terméshozam, mint a termékeny talajú földeken. Az oázisok melletti homokos területek, amelyeket takarmány- és kobakos növényekkel kötnek meg, néhány év múlva alkalmassá válnak a zöldség, a szőlő és a gyapot termesztésére is. Üzbegisztánban az Éhség sztyeppe, Türkméniában a Karakum-csatorna övezetének a meghódítása azt mutatja, hogy az ember képes a sivatagban hatalmas, termékeny oázisokat létrehozni. (APN) 75
