Vízgazdálkodás - Magyar Vízgazdálkodás, 1978 (18. évfolyam, 1-3. szám – 1-6. szám)
1978-09-01 / 3. szám
előtt és gyakran hajlamosak arra, hogy a károkért a vízügyi szolgálatot okolják és megkísérlik, hogy a vízügyi szolgálat egyes szervein, így leginkább a vízügyi igazgatóságon érvényesítsék kárigényeiket. A mezőgazdasági üzemek az általuk érvényesíteni szándékolt kárigényt általában olyan belvízvezető csatornák állapotára vagy méreteire alapozzák, amelyeket vízügyi igazgatóságok, vagy társulatok kezelnek. Az ilyen kárigények elbírálásában a peren kívüli vagy a peres eljárásokban részt vevő vízügyi szakértők azt szokták vizsgálni, hogy a csatorna új állapotában, tehát a tervezése során figyelembe vett kapacitás és előírás szerint mennyi idő alatt tudta volna levezetni a ténylegesen lehullott csapadékot. E vizsgálatok azonban figyelmen kívül hagyják, hogy a csapadék az üzemi vízrendezés adottságai mellett egyáltalában bejuthat-e a csatornákba. A mezőgazdasági szakértők emellett elsősorban a belvízi elöntés, vagy más, víznek tulajdonítható károkat mérik fel és értékelik, ezenfelül pedig igyekeznek számításba venni az esetleges közvetett, vagy járulékos károkat is. Az egyik, 1975. évi nyári Csongrád megyei belvízkárral kapcsolatos kártérítési perben az eljáró vízügyi szakértő egy kárt szenvedett, viszonylag kisméretű, körülzárt mezőgazdasági terület belvízelvezetési körülményeit vizsgálta, amely síkvidéken nagy esésűnek mondható, viszonylag széles átfolyási szelvényű csatornán keresztül lett volna megoldható. Ilyen adottságok mellett érthetetlennek tartotta, hogy a tényleges belvízi elöntés a számítottnál sokkal hosszabb ideig elhúzódott, s ezzel párhuzamosan a mezőgazdasági területen teljes növénypusztulás keletkezett. A szakértő emiatt csatornaelzárásokat tételezett fel és ilyenek után kutatott, de elzárásokat a leggondosabb tényállásfelderítés mellett sem fedezhetett fel, mert elzárások a valóságban nem is voltak. A bizonyítási eljárás során a Vízügyi Igazgatóság légi fényképpel és katonai rétegvonalas térképpel igazolta, hogy a felszíni vizek a domborzati adottságok miatt önmaguktól nem folyhattak a befogadónak gondolt, különben alkalmasan nagyméretű csatornába. Bebizonyította továbbá a Vízügyi Igazgatóság, hogy a mintegy hat hétig tartó csapadékos időszak folyamán a csapadékeloszlás olyan volt, hogy 3— 4 naponként 10—30 mm eső hullott a szóban forgó területre. Amikorra tehát elfolyhatott vagy elpárologhatott volna a lehullott csapadéknak legalább egy része: ismét csapadék-utánpótlás érkezett. Ez a mi időjárási viszonyaink között nem is mondható különleges eseménynek. Mindez azonban előidézte azt is, hogy a talaj hézagai 100 százalékig telítődtek a csapadékok vizével úgy, hogy a víz teljesen kiszorította a talaj hézagaiból a levegőt. Tudományos kifejezéssel élve: a szemcsékből, levegőből álló háromfázisú talaj átalakult a csupán szemcsékből és vízből álló kétfázisú talajjá, akárcsak a túlöntözésnél. A kétfázisú talajállapot már a legnagyobb esők és a felszíni vízelöntések megjelenése előtt bekövetkezett, jóformán teljes növénykárt okozott, így elmondható, hogy a csapadék károsító hatása időben megelőzte a belvizek összegyülekezését a felszínen. Ilyen állapotban következett be azután 1975- ben egy százéves gyakoriságú intenzitással hat óra alatt lehullott 100— 120 mm zápor, a leginkább károsodott területeken kiterjedt felszíni elöntéseket okozott. A belvízcsatornák kiépített hálózata a felszínen összegyülekezett belvizeknek az elszállítására abban a mértékben hivatott, amely megfelel kiépítési vízhozamuknak. A felszín alatt összegyülekezett — a növényzetet kétségtelenül szintén károsító — vizeknek az elvezetése már nem a belvízcsatorna-hálózat feladata, erre egyébként ez a hálózat nem is alkalmas, hiszen a talajok kiszárítása és a talajban levő vizek elvezetése más műszaki eszközöket — talajcsövezést, üzemen belüli vízrendezést stb. — kíván. De még a ténylegesen felszíni vízelöntések esetében is lehetővé kell tenni — és ez mindig az érintett mezőgazdasági üzemek feladata —, hogy a kiterült vizek utat találjanak a magasabb rendű belvízhálózatba és a lefolyó víz kellő esését is biztosítani kell. Ez utóbbi követelmény azt jelenti, hogy csak akkor vezethetjük le a vizeket, ha a befogadó vízfolyás vízszintje alacsonyabb a levezetendő vizek szintjénél. Ellenkező esetben szivattyús átemelési lehetőségeket kell biztosítani. Ezeknek a követelményeknek figyelmen kívül hagyása súlyos belvízkárokat alapozhat meg, de semmi esetre sem a területi vízügyi szervek felelősségét veti fel, hanem azét a mezőgazdasági üzemét, amelyik az üzemi vízrendezés érdekében szükséges intézkedéseket elmulasztotta megtenni. Tanulságosak azok a tudományos kísérletek, amelyeket Hartyáni László mérnök, a Szarvasi öntözési Kutató Intézet Kondorosvölgyi minta-vízgyűjtő területén 1956 és 1970 között folytatott. A vizsgálati időszakban gyakran lehetett tapasztalni, hogy a 0—30 cm mélységű talajrétegben a nedvességtartalom hosszan tartóan meghaladhatja a vízkapacitásnak megfelelő értéket. Az egyes csapadékok a talaj nedvességtartalmát köztudottan megemelik. Az újabb és újabb csapadékok nemcsak tovább emelik a nedvességtartalmat, hanem a talaj összes tározóterét is megtöltik. Ha ezt további eső követi, megjelennek az első elöntési vízfoltok a terep felszínén, majd ezek a foltok egységes elöntési vízfelületekké folyhatnak össze. Hartyányi számításai és mérési adatai szerint a felszínen összegyűlt belvizek lefolyásának megindulása előtti hónappal bezárt hat egymás utáni hónap csapadéka, vagyis a lefolyást kiváltó és a lefolyás alatt hullott csapadék összege olyan nagy értéket ad, ami a talaj tározó terének feltöltését, illetve a felszíni vízállásokból eredő lefolyást okozhatja. A belvízképződésnek az eddigiekben bemutatott folyamata tehát azt igazolja, hogy először a talaj hézagai telítődnek vízzel és az ezt követő csapadékhullás vizeiből keletkezik a felszíni vízelöntés. A növényzet károsodásához, vagy akár teljes kipusztulásához tehát nincs szükség a felszíni vízborításra. A növénypusztuláshoz gyakran elegendő a kétfázisú talajállapotnak, tehát a talajhézagok vízzel való telítettségének hosszabbrövidebb (az adott növényféleségre jellemző) időtartamú kialakulása. A később esetleg kialakuló felszíni vízborítás általában már csak a talajhézagokban bekövetkezett víztelítődés miatt megindult, előrehaladt, vagy talán már be is fejeződött pusztulási folyamatot teszi teljessé és sokszor kelti azt a hitet, hogy mivel jobban látható és érzékelhető, mint a felszín alatti levegőtlenedés, a növénypusztulásnak egyúttal okozója is. A növényzet elpusztulásának ezt a Az előző képen bemutatott mezőgazdasági terület a felszíni elöntések kifejlődése után 19
