Vízgazdálkodás, 1977 (17. évfolyam, 1-6. szám)

1977-02-01 / 1. szám

FÖLDMUNKÁSOK I.

\Amiq „valóéii kertté leend..."

„A tiszalöki vízlépcsőt 1954-ben adták át: ez most Dombrádig duzzaszt vissza. A kisköreit 1973-ra készítették el, de most még csak mederduzzasztás van. A végleges vízszint majd a csongrádi vízlépcső elkészülte után alakul ki, ha teljes duzzasztási üzem lesz, a kiskörei vízlépcső hatását Tiszalökig érezni majd. Ha jól tudom, a következő ötéves terv nagy munkája lesz a csongrádi vízlépcső. A jugoszlávolc már elkészítették a Novi-Becej-i vízlépcsőt, amely visszaduzzaszt Csongrádig. Még egy vízlépcsőt tervezünk Dombrádnál, odajönt, amely visszaduzzasztana Záhony térségéig. Nos, akkor majd a Szovjetuniótól a Dunáig járható lesz a Tisza önjáró hajókkal, uszályokkal. Persze, az ehhez tartozó kikötőrendszert és korszerű hajóparkot is meg kell teremteni. Így vízi úton is lebonyolítható majd jelentős áruszállítás, hiszen köztudott, ez sokkal olcsóbb a vasútnál is, a közútról nem is beszélve. Igaz, a vízi beruházások lassan térülnek meg, így az ilyen vállalkozások több célt szolgálnak: hajózást, energiatermelést, mezőgazdasági öntözést, üdülést... A kiskörei is. Mi ezen belül most az öntözés feltételeinek megteremtésén, a Nagykunsági főcsatorna építésén dolgozunk ...”

Kovács Sándor, a Középtiszavidéki Vízügyi Igazgatóság ifjú mérnöke a jelenről és a közeli jövőről magyaráz. Hevületében nem tudom nem beleérezni eleink lelkesedését, merész álmait. Ezek az álmok azonban nemcsak merészek voltak, hanem körültekintőek is. Gondoljunk csak Széchenyi Istvánra, aki folyóinkról szólva máig érvényes receptet adott: „ ... azok lehetőségig hajózási csatornákul szolgáljanak, vízáradásaink átka megszűnjön, de mindenek felett, ne legyen elrontva — hol a természet alkotta — az irrigatioi (öntözési) lehetőség...” A vállalkozás aránya azonban oly nagy, hogy Széchenyi is tudja, ezt „csak a jövő nemzedék fogja elérni”.

Jó évszázadnyi idő lepergett azóta, s az a jövendölt jövő nemzedék mi vagyunk. Ekkora késéssel valósul meg a nagy magyar politikus álma, melyet egyik munkatársa, Lányai Menyhért igen szemléletesen megfogalmazott: „Nem elég az, hogy az áradatot zabolázzuk, s a töltések mindenütt meglegyenek, ez csak az alap, melyre építhetünk. Ezután következik a mentesített téren fennmaradt mocsarak és mélységekben összegyűlt hó és esővizek lecsapolása és kiszárítása és végre valódi kertté a Tisza völgye csak akkor leend, ha a jövő nemzedékek a szabályozási munkának a rét öntözési munkálatokkal felteendi koronáját". Az átfogó vízrendezés tehát késett s nem a vízimérnökök miatt! Széchenyi után űr támadt, s a nagyszerű mérnökök partnerei kisszerű politikusok voltak, akik kisszerű politikájukkal előbbrevalónak tartották a kevesek érdekeit szolgálni a komplex vízrendezésnél. A Tisza völgyének ármentesítését mindenesetre végezték, de ez meglehetősen vegyes érzelmeket váltott ki. Az első nagyszabású ármentesítéskor, a Mirhó gát építésekor, melyet a nagykunsági városok készítettek az 1700-as évek közepétől a végéig, már felhangzik a dicsőítő vers Erdődi László hangján:

„Heves majd eltemet, Kunság örül, nevet,

Mert nem iszik többé annyi Mirhó-levet.

Mirhó száradjon ki; az ítélet szent, s áll!

Tisza-Abádon, 1785. július 28-án”.

Kubikos teljes felszereléssel a századforduló idején

Néhány esztendő múlva azonban az aszály miatt szidalmak özöne zúdul a gátra. Ez ismétlődött meg a Tisza szabályozásakor: az 1863-as aszály óriási pusztítása a Nagykunságban tetőzött, ahol az állatállomány 78 százaléka elpusztult, a lakosság éhezett. A tatár és török időket követő legnagyobb csapás Tompa Mihály költőt is szólásra bírta:

„Csapástól most a föld kietlen!

Az élet érverése áll:

Vénség az ifjú kikeletben,

A teremtő nyár ölén halál.”

Nem csoda tehát, hogy az agyongyötört nép sok helyen rátámadt a gátépítőkre.

Az adósságtörlesztés most folyik, annyi kín és megpróbáltatás után a mi társadalmunk az eddigi munkálatokra „felteendi a koronát”. A vízügyi fiatal mérnöke, Kovács Sándor éppúgy részese a folyamatnak, mint a sok-sok földmunkás, akinek egymás sarkába hágó generáció minden nagyszerű alkotásunkon otthagyták ujjlenyomatukat. Az olyanféle emberekre gondolhatott Jókai is mint Kovács Sándor édesapja, aki kubikos. Így vallott a nagy író: „Minden munkás előtt tisztelettel hajtom meg a fejem, de a tiszamenti kubikosok előtt levett kalappal haladok végig”.

28