Vízgazdálkodás, 1975 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1975-02-01 / 1. szám
után visszavonultam a szobámba, hogy végre leírhassam az elmúlt napok gazdag eseményeit. JANUÁR 19. Százhúsz napja vagyok az USA-ban és ma töltöm utolsó napom Tulsa-ban. Holnap délben indulok Vicksburg-ba. Előző levelem még a háromnapos kiszállásról, Sallisaw-ból küldtem, s most ott folytatom. Szerdán, tegnapelőtt kora reggel indultunk a „Green Country Motel”-ból az Arkansas folyón épült Webbers Falls (16. számú) gáthoz, ahol ismét vízre szálltunk. Lefelé haladva, a Tahlequah nevű motorossal a Robert S. Kerr duzzasztóhoz értünk, amelyet a 15. számú gátnak is neveznek. A hajózsilip mérete itt is megdöbbentő. A 33 m széles zsilip egy-egy támkapujának szárnya meghaladja a 18 m-t is. A felvíz és az alvíz közötti maximális szintkülönbség 14,7 méter. A 15 perces zsilipelés után folytattuk utunkat. A jobb parton több helyen is kővel töltött drótzsák, ún. gabion biztosítást láttam. Kérdésemre kísérőim elmondták, hogy ezt a partbiztosítási módszert csak ott alkalmazzák, ahol belvízcsatorna torkollik a folyóba. A gabionok készítése ugyanis viszonylag sok kézi munkát igényel és ez meglehetősen költséges. Húsz kilométeres hajózás után elértük a W. D. Mayo gátat. Ez a 14. számú műtárgy. Az Arkansas folyó csatornázása során 18 vízlépcsőt építettek és ezzel a folyót 900 km hosszban rendszeres hajózásra alkalmassá tették, megoldották az árvízlevezetés és tározás gondját. A felső szakaszon beépített 460 MW és a hajózható szakaszon telepített összesen 400 MW beépített teljesítmény segítségével évente 3000 millió kWh villamos energiát termelnek. Ugyanakkor a tározók mentén üdülésre, sportolásra alkalmas campingterületeket alakítottak ki. A felső szakasz tározói (7 db) vízellátási célokat is szolgálnak. Az elsődlegesen árvízvédelmi és víziútfejlesztési célkitűzéssel készült folyócsatornázási munka teljes költsége — műtárgyépítéssel, part- és mederszabályozással, tározó- és kikötőépítéssel együtt — 1968. évi árszinten 1200 millió dollár volt. Ezután hajónk elhagyta Oklahomát és Arkansas állam területére ért. Van itt egy borzasztó szokás. Valami dohányfélét rágnak az emberek, s közben nagyokat köpnek. A velünk utazó mérnökök közül is ketten ennek a szenvedélynek hódolnak. Még most is kavarog a gyomrom, ha erre gondolok, pedig már sok mindent láttam, de ezt a marokszámra rágott dohányfogyasztást különösen gusztustalannak találtam. A 13. számú vízlépcsőt elérve, hajónk megfordult és visszatért Oklahomába. Ügy láttam, vendéglátóim igyekeztek tiszteletben tartani a szomszédok területét. Itt ugyanis az a véletlen helyzet állt elő, hogy az államhatár megegyezett a Hadmérnöki Hivatal Tulsa-i kerületének határával, s az imént mi a Little Rock-i Kerületi Hivatal működési területére értünk. Visszafelé ismét érintettük Fort Smith városkát, majd felhajóztunk a Poteau folyón — ez az Arkansas egyik jobb parti mellékfolyója — és megnéztük a kikötőt, amelyet a korábban látott környezetnek megfelelően igen elhanyagolt állapotban találtunk. Azt hiszem, ennek a kitérőnek elsősorban az volt a célja, hogy lássam a különbséget a Tulsa-i körzet és a szomszédos körzet munkája között. Hat óra elmúlt, amikor kocsiba szálltunk és visszaindultunk ideiglenes szálláshelyünkre, Sallisaw-ba. Korán lefeküdtem és kilenckor már aludtam. Ügy látszik, utazáshoz szokott szervezetem is kissé soknak találta ezt a napok óta tartó menetet. Igaz, magam is keresem a lehetőséget, hogy minél többet lássak, hisz’ ebbe a távoli Amerikába nem jön olyan gyakran az ember. Csütörtök reggel visszamentünk a 15. számú vízlépcsőhöz, ahol részletes előadás formájában kaptunk tájékoztatást a hajóút során feltett kérdésekre. Bemutatták diaképeken az egyes műtárgyak építésének főbb fázisait és az utazás során nem látott alsóbb szakasz vízlépcsőit. (Közben ismét rágták azt az átkozott dohányt és papírpohárba, vagy réztálkába köpködtek.) A helyi előadó egyre nagyobb élvezettel hallgatta saját hangját, így nem csoda, ha a többszöri ismétlés miatt a maroknyi hallgatóság száma fokozatosan csökkent. 7. kép. A Webber Falls-gát új pilléreit korszerűtlennek találtam Tizenegy után — a háromórás előadás végeztével — levittek az erőmű turbinaházába. Itt egy ritka javítási művelet tanúi lehettünk. Az 5 db 22 MW-os egységből álló erőtelep egyik turbináját kikezdte a kavitáció. A tengelyen és a lapátokon keletkezett hibákat a helyszínen hegesztéssel foltozták ki. Izgalmas élmény volt a szabályozó gyűrűn át bemászni a víztelenített, de azért igen nyirkos turbinatérbe, ahol a szerelők állandó szellőztetés mellett dolgoztak. A nagynyomású vízbuborékok becsapódása több helyen negyed négyzetméternyi felületek javítását tette szükségessé. Remélem, az itt készült képek sikerülnek és az is megláthatja ezt a ritka munkafolyamatot, aki nem bújt be velem ebbe a kamrába. Kora délután kocsiba szálltunk Mr. Hoower és egy másik tulsai mérnök társaságában elhagytuk az Arkansas folyót, hogy az egyik bal parti mellékfolyóra (Illinois) épített Tenkiller Ferry gátat nézzük meg. Az árvízcsúcs visszatartásra, vízellátásra és vízerőhasznosításra épített kő- és betongát közel 50 méteres vízoszlopot tart. Mielőtt visszaértünk volna Tulsa-ba, bebújtunk egy, az Arkansason horgonyzó tengeralattjáróba, amely tavaly még kiképzési célokat szolgált a partvidéken, a második világháborút pedig „Batfish” néven harcolta végig. Este már a tulsai szállodában feküdtem le ismét. Ma, pénteken reggel mentem be utoljára a tulsai hivatalba. Délelőtt az utazással kapcsolatos formaságokat — szállófoglalás, repülőjegy-érvényesítés stb. — intéztem. Sikerült tisztázni, hogy majd a repülőtéren vár egy kocsi (a repülőtér Jacksonban van, Vicksburg pedig attól 80 km-re). Délután közel 100 főnyi közönség előtt tartottam — szerénytelenség nélkül mondhatom — igen jól sikerült előadást Magyarország vízgazdálkodásáról, amelyen az igazgató is megjelent. Előadásom után még külön fogadott az igazgató, majd elbúcsúztam az ismerősöktől és elhagytam — azt hiszem örökre — a Hivatal oszlopos épületét. S. kép. Itt is alkalmazzák a kőzsákos partbiztosítást 27
