Vízgazdálkodás, 1975 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1975-06-01 / 3. szám
SZÉCHENYI: Megfoghatatlan ez a keserűség. TÖREK: Nem érzed-é a füstöt? (Hajókürt közelből.) SZÉCHENYI: Csakugyan itt már az élővíz, a folyó, a Tisza. VÁSÁRHELYI: Élő csak lesz főuram, ha mint mondám életre keltjük! Törek Máté János igaz öreg segítségem, a Tisza-bejárás után elkészülnek a szabályozás nagy tervei és megint százával, nem, ezerével mozdul a part, az ember, új sereggel alkotni. TÖREK: Közöttük leszek indzsellér uram. De jó előbb még odatalálok Pest városába is, hogy megtudakoljam a nagy toborzást. SZÉCHENYI: Hát odatalálsz-é csakugyan? TÖREK: Csak hiába ne fáradnék! VÁSÁRHELYI: őrizzen jó sorsod öreg Máté! SZÉCHENYI: Ég veled! TÖREK: Szerencsét, jó épségben maradást kívánok mindkettőjüknek, vigyázza Isten járásukban! VÁSÁRHELYI: Isten áldjon Máté! (El.) TÖREK: Sötétedik. Ilyenkor csakugyan az ég marad az emberrel egyedül. De vajon ők ketten, ketten vannak-é? Nem csak magában egy, és egy a másik? Csak szegény jó indzsellér úr tartsa magát: árral, úrral, pénzzel meg az értelmet nem nyert néppel szemben... Hej, kevés lesz egymaga! Barnul az este, komorodik az idő. Az ember, ha maga kell bizakodjék erejében, akkor is elér valameddig. Ök odaértek-é? (Feláll az elsietők után tekint.) Ügy nézem helyben vannak. Hát akkor egyedül Máté tovább! (Jelenet vége.) II. rész. 2. jelenet SZÉCHENYI: Én szeretem a magyar parasztot. Amit saját józan eszével föl nem mér, el nem hiszi néked. Első hajómhoz őrizőt állattam a Duna-parton s elmondtam néki a hajó működésének titkát. Mesélje, adja tovább a bámész pesti kérdezőknek. Másnap odaállíték s kérdeztem, jönnek-é a népek? Nézegetik, — feleié —. Elmondád, hogy a hajót a gőz ereje mozgatja a vízen? Nem hiszik, — válaszolta. Elmondád, hogy a hajótestben van a gőzmasina, mely a kerekeket mozgásba hozza? Bólint. — Azt sem hiszik. S azt megmagyaráztad-é, hogy a gőz ereje lendíti a kerék lapátjait s ezzel halad a hajó? Ezt nem beszéltem, — mondja. És miért nem, kérdeztem én? Mert azt már, magam sem hiszem, — válaszolta. VÁSÁRHELYI: Én sokat köszönhetek az öreg Máténak. Ápoló és oltalmazó volt ott az Al-Dunán, ahová nőmet, családomat nem vihetém. Együtt jártuk be gyönge ladikján a folyam szirtes árkait, Traián hídlábait mutogattam néki. Egyetlen társam volt, ki félelem nélkül vezette a munkát, vitte a robbantás vészes eszközeit. Vitázott mérnökeimmel is olykor, s hitte töretlen, hogy a Vaskapu-nyitás szabad mozgásaink útja lesz a tenger felé. És mostanra ... SZÉCHENYI: A keserű ember szólott ellenünkben. Rebellio hazánk szívében, a Tisza mellékén, amit mond. VÁSÁRHELYI: Rebellió és igazság oly közel testvérek főuram. SZÉCHENYI: Nem mondhatod szívedből mérnököm. VÁSÁRHELYI: Annyi megaláztatást kellett tűrnöm lesekedők által, míg Dunának esését szabályozám, hogy sokszor kardmarkolatnak képzeltem mérőszerkezeteim testét és döfni tudtam volna általuk. SZÉCHENYI: Veszített érzékeid csalódása volt. VÁSÁRHELYI: Főuram, ha magad pénzét fukarkodtál volna áldozni, nem lenne szabad hajóút Al-Dunánk medrében. SZÉCHENYI (keserűen): Mégis kevés a Wesselényi úr, aki lenyúl és fölemel! VÁSÁRHELYI: Tisza folyamunk szabályát megvonni, félek, kevés ki kincséhez nyúl, hogy áldozzon belőle. Nehogy álhatatosabban vitázzék velünk a tehetős, a gazdag, miként azt a bujdosó teszi. SZÉCHENYI: Kishitűség. A földmérések mindenkit meggyőznek. TÖBBEN (több hang, egymást felváltva): Vivát, brávó! Megjöttek a nádi vándorok! KÁROLYI: Már hittem befulladt a csolnakos. EHRNFELD: Mondhatom, kies tartomány. Szép élmény. Vérszívó szúnyogok, avas-szagú parasztok, füst-bűzös pásztorok. Itt étel, ital kihűl, a szarvasokból köd és pára lett. Uraim! Hát a vadászat? Nem legnemesb tulajdona az a magyarnak? VÁSÁRHELYI: Főuraim! Attól tartok, meggyérül a vad, ha lecsapolódik ez a nagy mocsár! EHRNFELD: Azt nem, akkor marad minden a régi. Nimród ősünk megátkozná elsatnyult utódait. KÁROLYI: Indzsellér úr, most pihenjen a szabály! Folyónk hömpölyög, ahogy eddig tette, a tudomány az Akadémia csarnokaiban vár új vitatkozást. Bereg földesurai szerencséltettek Szerednye italával minket, amely vetekszik Tokaj nektáréval. VÁSÁRHELYI: Attól félek kegyelmes uram, erős bortul nem látjuk még erősebb vizeinket. KÁROLYI: Sőt, inkább bortól oszlik a víz köde fejünkből. EHRNFELD: Uraim, a mi kis madárkánk: Méri. SZÉCHENYI: Tisztelet, korunk szebb lelkű asszonyainak. KÁROLYI: Ügy értelmezhetjük, szebb keblek alatt nemesebb a lélek is? MÉRI: Kegyelmes úr túl sokat enged magának. KÁROLYI: Engednék szép hölgy, de hol az eggyezés? SZÉCHENYI: Kedves mérnökünk, ismerje meg őt, társaságunk szépe! MÉRI: Köszönöm, hogy kényelmetlenségemből kimentett. De beszéljék, nem irtóztak a sok kígyó, béka járta mocsarak között? Atyám meséiből gyermekeket elhurcoló farkas-férgek rémtettei elevenedtek meg kiskoromból. EHRNFELD: A legjobb vadászhely, szép kisasszony. Európa külön rejtelmes pagonya: Hunnia. Vadászhelikon! Diána istenasszony nem latin hont választja vadűző berkeinek, ha ismeri hazánkat. VÁSÁRHELYI: Ahol ennyire honos a vad — elvadul az emberélet is. MÉRI: Igaz férfiszó, gyöngék védelme — kertek, ligetek kellenek, s nem vadaktól nyüzsgő mocsárok. KAROLYI: Eh, gyöngeszívűség! Nemzetünket a vadűzés hozta új hazába. Serleget kérek! Vivát Nimród! Szóljon a fegyver, hulljon a vad! MÉRI: Éljenek virágaink, kertjeink! SZÉCHENYI: Együtt. EHRNFELD: És indzsellér úr mire ürít kupát? VÁSÁRHELYI: Keljenek életre folyóink, vizeink! EHRNFELD: Halvér! Ne higyjen a vizekben! Brávó a hegyek bora, istenek itala. SZÉCHENYI: Különös: mindenki más akaraton? VÁSÁRHELYI: De főuram! Hiszen valahányan a vizek nevében törődtünk ide: hintón, hajón és ez ember átkozta földet akarjuk nyűgétől megmenteni. KÁROLYI: Nyűg, béklyó, mind lóra való! De lassan tudomány és ész, mind a szabad akaratra rakják buta pányváikat. Sok a próféta, se szeri se száma új tanok apostolainak, holott országunk ma is abból él, amit őseink hagytak: földet, füvet, vadat, halat. Birtokból lesz gazdagság! SZÉCHENYI: Angol-hon a világ egyik ... KÁROLYI: Rajongó eszmék Cátója vagy kegyelmes Stefi. Ö, ki kérlelhetetlen háborút hirdetett Karthágó romjai ellen: kardra, babra fogta volna Rómát, de öregen s bölcsen fürdőt csinált palotája kertjében. Talán trójainak tudta őseit, prédikált mint büszke latin, és elmúlt miként egy gazdag görög. SZÉCHENYI: És széthullott vele Róma is, az eszmékben meghasonlott birodalom. KÁROLYI: Büszkén főuram, hun őseink osztották nekik a végső csapást! SZÉCHENYI: S mivé lett Attila? A harcolók elesnek, az építők maradnak. KÁROLYI (gúnyosan): A békülők, az okosan egyezők! VÁSÁRHELYI: Csak az igazán hatalmasat alkotók szemében érték a többi ember munkája. EHRNFELD: Vivát, szabályozzuk a Tiszát! Bravó, kössük Szatmáron a békét! Éljen, utánozzuk az angolszászt! Nem főuraim, szeressük a tűzbor erejét, a szép lány engedelmes erényét, az élet örömét. Éljen, brávó, vivát, szolgák tele kupát az egyességre! 119