Vízgazdálkodás, 1974 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1974-04-01 / 2. szám

nalában, a töltés minőségét pedig a mentett oldali koronaélen.

A biztonsági mutatók összehasonlításával történő vizsgálati rendszerrel kiválasztható ugyan a leghatékonyabb megerősítési mód, de nem lehet egy-egy védvonal mértékadó biztonsági tényezőinek a valódi értékeit és így az erősítések szükséges mértékét sem megállapítani. Számba véve azonban a vonatkozó fejezet szerint az árvízi jelenségek formáit, erősségét, jelentkezési hosszát és ritmusát, majd a szakasz rétegződése és talajtani adottságai szerint várható szivárgási folyamatokat, a védekezés lehetőségét és a védvonal fejlesztési igényeit, megbecsülhető a biztonságnövelésnek az a %-os mértéke, amellyel a rézsű állékonyságát, vagy az altalaj törés elleni biztonságát az adott szakaszon megnövelni ajánlatos.

A biztonságnövelések szükséges mértékének a határértékei — a védvonalak átlagosan megfelelő biztonságából kiindulva — az 1965. évi dunai és az 1970. évi tiszai árvizek, valamint a dunai és a tiszai vízlépcsők tározótereinek a feltárási tapasztalatai és az egyéb műszaki méretezések általános biztonsági előírásai alapján, kb. 10—30% között mozoghatnak. Ezért 25—30%-nál nagyobb biztonságnövelést még egy viszonylag gyengének ítélt, nehezen védhető és fejlesztésre kijelölt védvonalszakaszon sem látszik szükségesnek előirányozni.

Az összehasonlító vizsgálatok menete

Az előzőkben összefoglalt alapelvekből kiindulva, az összehasonlító vizsgálatok a típusszakasz földtani adottságainak a megállapítása, jellemző szelvényeinek kijelölése és feltárása után, a következő lépésekben végezhetők.

1. A vizsgált szelvény feltárási adatainak és árvízi jelenségeinek az összehasonlításával meg kell állapítani a szelvényben várható árvíz alatti szivárgási folyamatokat, majd a szelvény környezeti, geometriai és talajtani adottságai alapján ki kell számítani a töltés, a rézsű, homokos töltéseknél a rézsűfelület és az altalaj állékonyságának biztonsági mutatóit és ha szükséges, a fakadóvizek várható mennyiségét és fakadási távolságát is.

2. Az eredeti szelvények mértékadó szivárgási folyamatai, az árvízi jelenségék, a kiszámított biztonsági mutatók nagysága és a védvonalfejlesztés terveinek a figyelembevételével, meg kell becsülni a biztonsági mutatók, mégpedig különkülön minden mutató megnövelésének a kívánatos %-os mértékét.

3. Abban az esetben, ha a védvonal méreteit az üzemelés, vagy a fenntartás stb. miatt, az állékonysági biztonság növelésétől függetlenül is növelni kell, a vizsgálatok következő lépésében ki kell számítani azokat a biztonsági mutatókat, amelyek az előírt „alaperősítés” hatására lesznek várhatók. Utána az eredeti és a megerősített szelvény biztonsági mutatóinak az arányosításával,

meg kell állapítani az alaperősítés biztonságnövelő hatását.

4. Ha az alaperősítés biztonságnövelő hatása mind a töltés, a rézsű, mind pedig az altalaj állékonyság szempontjából eléri, vagy meghaladja a

2. pont szerinti megkívánt értéket, a védvonal megerősítésére már az alaperősítés is elegendő.

5. Azokban a szelvényekben, ahol az alaperősítés hatására a rézsű, vagy az altalaj állékonysági biztonsága, esetleg maga a töltés, vagy a rézsűfelület biztonsága sem mutat elegendő növekedést, vagy a fakadóvíz mennyiségének a csökkentése is szükségesnek látszik, „többleterősítést” kell alkalmazni. Ennek érdekében meg kell vizsgálni mindannak az erősítési lehetőségnek a biztonságnövelő hatását, amely az adott védvonalszakasz rétegződési és talajtani adottságai és a szelvényekben várható szivárgási folyamatok szerint hatékonynak mutatkozik. Utána ezek közül a megoldások közül ki kell választani azt a megoldást, ami a rendelkezésre álló építőanyagok és építési lehetőségek, valamint a hatékonyság szempontjából a leggazdaságosabb.

6. Egyszerű példa az összehasonlító módszer alkalmazására. Két azonos méretű, de különböző típusú védvonalszelvényben a töltéskorona szélessége: 4 m, a víz- és a mentett oldali rézsű: 3:1, a töltés magassága: 5 m, a mértékadó árvíz magassága a mentett oldali töltésláb felett: 4 m, a töltés előtt kb. 60 m széles, 2 m mély anyagárok van, a hullámtér teljes szélessége: 250 m.

Az altalaj fedőrétege mindkét szelvényben egyforma: 2,5 m vastag középkötött agyag, a vízvezető réteg azonban különbözik, az egyik szelvényben (A jelű szelvény) kb. 12 m vastag, 100 m/nap (1,15.10 3 m/s) szivárgási tényezővel rendelkező kavicsos homok, a másik szelvényben pedig (B jelű szelvény) kb. 20 m vastag, 5 m/nap (5,8.10—3 m/s) szivárgási tényezőjű finom homok.

Az A jelű homokosabb talajokból épült töltés átlagos súrlódási szöge 23°, kohéziója 0,4 t/m2, а В jelű kötöttebb anyagokból épült töltés átlagos súrlódási szöge 20°, kohéziója 0,7 t/m2.

Az előírt alaperősítés mindkét szelvényben 5 m széles korona és 4:1 víz- és mentett oldali rézsű.

Az elvégzett állékonysági vizsgálatok szerint (VIZITERV Tervezési Segédletek 11. és 12. szám, Galli L.: Árvízvédelmi töltések tervezése, 1968) a két szelvény eredeti biztonsági mutatóit, majd az alaperősítés hatására várható biztonsági mutatókat és a mutatók %-os növekedését, a mellékelt táblázat tartalmazza.

A táblázat 1. és 2. pontjából látható, hogy az alaperősítés hatására a két szelvényben a rézsűállékonyság biztonságának a növekedése kb. 37— 35%, ami elegendőnek mutatkozik. Az altalaj állékonyságának a növekedése azonban az A szelvényben csak 6%, а В szelvényben pedig kb. 15%. Az altalaj állékonyságának a biztonságát tehát az A jelű szelvényben mindenképpen, а В jelű szelvényben pedig akkor, ha a 15%-os növekedés az árvízvédelmi tapasztalatok szerint ke-60