Vízgazdálkodás, 1973 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1973-10-01 / 5. szám
HUSZÁR MÁTYÁS: „Vízrajzi értekezése a Körösök és a Berettyó vízgyűjtő területéről“ 1823-ból (2. közlemény) Huszár vízrajzi-hidrológiai monográfiája az első részletes és korszerű — s mai szemmel nézve is modern — vízrajzi leírásunk, részben saját évtizedes, részben a területen működő korábbi mérnökök sokévtizedes tapasztalatainak, felismeréseinek összefoglalása, egy korábban nemzetközi viszonylatban is egyedülálló méretű vízrajzi felmérés alapján készült. Hű képet ad a terület vízrajzi adottságairól: múltjáról és történetileg — nagyrészt emberi beavatkozás hatására — kialakult 19. század eleji állapotáról, valamint a folyók életének, a természeti erők működésének ismeretében alkalmazható, illetve alkalmazandó eljárásokról. Mindkét tekintetben teljes öszszegezése mindannak, ami a kor tudományos szintjén egyáltalán felismerhető és megfogalmazható volt. Ezért válhatott a terület vízrendezésének alapjává, mint azt a korabeli osztrák szakvélemények és a Körös-völgy víz rendezésével foglalkozó minden későbbi munka egyaránt elismerték. A felmérés nem kevesebb, mint 285 □-mérföldnyi (16 400 km3) területet ölelt fel, amelynek több mint a fele: 171,5 D-mérföld (9900 km2) állandóan vagy időszakosan vízzel borított, mentesítendő terület, mocsár vagy ősi ártér volt. A „Vízrajzi értekezés ..c. tanulmányt az ismert 70 térképlapból álló (1 : 36 000 méretarányú) felmérési anyagon és az összesítő térképen kívül 5 db különböző jegyzőkönyvekből, kimutatásokból álló írásos melléklet, 2 munkatérkép és 137 íven összesített kereszt - és hossz-szelvény anyaga egészítette ki. A Tisza Abád és Szolnok közti szakaszáról és a vizsgált valamennyi folyóról ugyanis 1000 ölenként teljes keresztszelvényt vettek fel, 100 ölenként pedig a sodorvonalban végeztek mélységmérést. (A Huszár-féle anyaghoz csatlakozott azután az Építészeti Főigazgatóság, a Magyar Helytartótanács és az Udvari Kamara, ill. Schemerl professzor véleménye.) A nagyszabású vízrazi leírásból határozottan bontakozik ki előttünk a Körösök völgyének — az Alföld középső, legmélyebb medencéjének — sajátos képe: az Erdélyi Középhegységből nagy eséssel lefutó négy folyó a síkság peremére érve a maga emelte hordalékkúpon medrét gyakran változtatva, deltaszerű kiágazásokon keresztül — sokszor egymással is összeköttetésben — jut a medencébe és vész el az itt kialakult mocsárvilágban. Ennek vizét északról a Nyírség és a Hortobágy hátságának csapadékvizei, sőt a Tisza árvizei, délről pedig a Maros árvizei is táplálták. A mocsárvilág hosszú ideig tárolta a folyók árhullámait, amelyek azután lelassudva és hordalékuktól megszűrve, de a mederbe csak részben és későn visszaszivárogva jutottak a közös befogadóba, a kanyargó medrű, csekély esésű Nagy-Körösbe, majd a Tiszába. Huszár értekezése két főrészből áll: a vízrajzi leírásból és a szabályozási javaslatokból. 1 1. Vízrajzi leírás a) A Tisza és a Tisza völgy Széles látókörre vall — amiben a területen régóta működő Vay Miklósnak is része volt —, hogy a Körös-völgy vízrajzi leírását a befogadó Tisza és völgyének ismertetésével kezdi. A Tisza az ország nagyobbik, keleti felének közös és egyetlen befogadója, völgye az ország legnagyobb és legmélyebb teknő szerű medencéje, mely a közepe felé lejt. Középső, legmélyebb része az ártér változó szélességű, s a szűkületeknek is nagy szerepe van a kedvezőtlen lefolyási viszonyok kialakításában. A folyó medrét — ellentétben sok későbbi véleménnyel, pl. Paleocapáéval! — határozottan kifejletlennek minősíti, hangsúlyozva, hogy saját és mellékfolyói nagy vízhozamát csak részben képes befogadni, annak nagyobb része a szomszédos területeken, a „mélyebb lapályokon barangol”. Megkülönbözteti a rendszeres és a rendkívüli árvizeket, melyekkel mintegy 25 évenként kell számolni. Az árhullámok levonulására jellemző, hogy az áradás átlag 1 hónapig, míg az apadás gyakran 5—6 hónapig is eltart. Megfigyeli a medence talajviszonyainak az árvizek tartamára gyakorolt kedvezőtlen hatását is: a két legáltalánosabb talajnem közül a kötött vízzáró agyagtalaj akadályozza a beszivárgást, a laza, növényzettel sűrűn benőtt, mocsaras-lápos talaj pedig nehezíti a lefolyást és a párolgást. A Tisza sebessége a kedvezőtlen esésviszonyok miatt rendkívül csekély, ennek ellenére igen változó: a beömlő Körös és főleg a Maros „nyomása”, másrészt a Duna visszduzzasztó hatása miatt, amely egészen Csongrádig hat. (A Maros visszaduzzasztása pedig Cibakházáig érezhető.) A Tisza sok lebegtetett hordalékot, iszapot szállít, a mellékfolyók közül a Zagyva és a Maros pedig sok homokot hoz, mely — mivel a befogadó nem tudja tovább vinni — a torkolat alatt lerakódik. A Tisza csekély elsodró erejét érdekes példával illusztrálja: 1772- ben Algyőnél egy hajómalom energiájának fokozása érdekében egy fenékgátat, ill. lépcsőt építettek — rozséból és homokból, s annak nyomait még 1820-ban is meg lehetett találni. A Tisza vízerőhasznosításának történetére vonatkozó adatai közül említésre érdemes a Szeged és Abád közötti malmok sokasága, melyek célszerűtlen elhelyezésükkel, véleménye szerint, partszaggatásokat okoznak. A Tisza egyetlen jelentősebb vízi építményeként a szolnoki sórakodó kikötőt említi (ugyanitt áll a fából épített járomhíd is); „a Tisza szokásos kiáradásai ellen készített kisebb töltések” véleménye szerint nem nevezhetők „említésre méltó víziépítményeknek”. A Tisza szabályozásának és ármentesítésének „már több ízben megvitatott” módszereivel: az átmetszésekkel és a töltések építésével itt csak futólag foglalkozik, mert ezeknek a munkaigényes létesítményeknek (az építésük és karbantartásuk szempontjából egyaránt) még nem jött el az ideje. Az árapasztó oldalcsatornára vonatkozó (Vedrestől eredő) terveket pedig, amelyeket Vay 1818-ban még (véleményezés végett) felterjesztett — teljesen irreálisnak minősíti. Feladatára szorítkozva a Tisza-völgy gazdasági állapotára vonatkozóan kevés adatot közül: a malomgátak, halászati célú rekesztések stb. legfeljebb csak vízrajzi vonatkozásukban merülnek fel. Ami a Tiszát illeti még a „fokok”-nak nevezett kiágazásokat, vízkivételeket sem ismerteti: „felesleges lenne mindazokat a helyeket, ahol a Tisza kiágazik felsorolni; a kiáradó vizek az ilyen helyeken keresztül a főmederbe ismét visszafolynak .. Közülük csak a „Csörsz árkának” nevezett s hajózási célból igen régen készített mesterséges medret említi meg, mint történeti, és a Dunának a Tiszával való egykori összeköttetéséről tanúskodó völgyeket, mint pl. a Dongér völgyét, mint földrajzi érdekességet. Ismételten megemlékezik viszont a Tisza-balpart — részben természetes, részben mesterséges medrű — vízfolyásáról, mely a Tisza és a Berettyó összeköttetését biztosította a Mirhó-íokon, ill. a Mirhó—Kakat-éren keresztül. Alsó részén Puszta-Kengyel és Öcsöd között egy mesterséges — nézete szerint hajózási célú — árok (a Büdös-ér és Hék-ér) nyomai is felismerhetők. Ez a Nagy- Körösbe torkollott. Itt utal arra, hogy a Tisza völgyében nemcsak a folyók medrében, hanem a kiszakadásokon 197
