Vízgazdálkodás, 1972 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1972-10-01 / 5. szám
A szőlő és gyümölcs esetében sem várható számottevő megoldás. A meglevő berendezett területen annál inkább sem, mivel az öntözőtelepek legnagyobbrészt szántón és gyepen létesültek, a hordozható berendezések átcsoportosítási lehetősége pedig vízellátási szempontból korlátozott. A kukorica öntözése az adátok szerint 1:6 arányban ingadozik, és ezért nem látszik alkalmasnak a stabilizálásra. Az egyéb csoportba tartozó növények öntözése nem számottevő. A gyök-gumósok öntözése 1967-től ingadozó-csökkenő tendenciájú és úgy tűnik, hogy e tendencia megfordításához további intézkedések szükségesek. Gyep- és szálastakarmány-öntözést! Meglepő, hogy a sokak által gazdaságtalannak kikiáltott gyep és szálastakarmány öntözés eléggé stabil 90 ezer hektárjával a vízhasznosítás legnagyobb területű kultúrcsoportja. Várható, hogy a szarvasmarhatenyésztés — az állattenyésztés nehézipara — problémáinak a folyamatban levő rendezése után a gazdák erőfeszítése arra irányul, hogy a gyepöntözést, valamint a pillangósok öntözését minden erővel kiterjesszék. A gyep és a különféle szálastakarmány-növények még csapadékosabb nyáron is megkívánják — és meghálálják — a vízpótlást. Mindezeket egybevetve megállapítható, hogy a kihasználtság stabilitását nyújtó szerkezetváltozás előfeltételei részben kialakulóban vannak, de a jelenleg berendezett területre vonatkoztatva továbbra is fennmarad mintegy 100 ezer hektár stabilizálásának a gondja, amihez új utakat kellene keresnünk. A megoldást olyan termelési célok szolgálhatnák, amelyek igen fontos népgazdasági igény kielégítését segítenék elő. Ilyen népgazdasági igény a fehérjehiány csökkentése. A táplálkozási szokások változásával ugyanis a táplálékfehérje-szükséglet gyorsan növekszik. Az ipari módszerekkel történő baromfi- és sertéstenyésztés, továbbá a hús minőségétől megkövetelt változás a takarmányfehérje-hiány növekedését eredményezi. A fejlődő országok fehérjetermelése — amelyet üzleti kapcsolatok keretében hazai szükségleteink kielégítése céljából ösztönözni szeretnénk — nem tart lépést népességük növekvő táplálékigényével. A szóját pl. világszerte — még Amerikában is — egyre inkább közvetlen emberi táplálkozásra használják. Szójatermelés helyett — import? Fehérjeimportunk fő tömegét a szója és a szójadara képezi. Ezt legnagyobbrészt tőkés piacról szerezzük be mázsánként 10 dollárt meghaladó áron. A világ legnagyobb szójatermelője az Egyesült Államok, amely komoly erőfeszítéseket tesz, hogy a szójapiacot kézben tartsa. Ezt a függőséget a hazai szójatermesztés kiterjesztésével — a szója fokozatos öntözésbe vonásával — nagymértékben csökkenteni lehetne. Az Iregszemcsei Mezőgazdasági Kísérleti Intézet tapasztalatai szerint a szója öntözve 40 százalékkal többet terem. Azokban a megfigyelésük alatt álló öntözőgazdaságokban, amelyekben megtartják az agrotechnikai előírásokat, az elmúlt 20 évben hektáronként 17—24, átlagosan 20,5 q szójatermést értek el. Hasonló eredményekről számolnak be más intézetek kutatói is. A szójatermesztés mégsem terjed, mivel — különösen a korábbi — alacsony szójaárak nem ösztönözték e törekvéseket. A Magyarországra vonatkozó szakirodalmi adatok a hektáronként 14 q alatti szójatermést gyengének, a 14—17 q közöttit közepesnek és a 17 q fölöttit jónak nevezik. Nos, az Egyesült Államokban a 18,2 q/ha átlagtermést olyan jónak tartják, hogy a hatalmas iparágak, az állattenyésztés és az export alapját képező szójatermesztést mind a mai napig mázsánként átlagosan 2,5 dollár állami támogatásban részesítik. Saját fehérjebázisunk megteremtése érdekében újult erővel kellene a szójatermesztés öntözött körülmények közötti kiterjesztését megkezdeni. Hogy szükség volna rá, arról évi 60—70 millió dollár értékű fehérjeimportunk tanúskodik. Végső következtetésként meg kell állapítani, hogy a hazai öntözésben kialakult felfogást, amely az általános „többtermelés-biztonság” célkitűzést állítja az öntözési gyakorlat és a fejlesztés középpontjába, módosítani kellene. A rizs, a zöldség, a gyümölcsösök és a szőlő, a gyök-gumósok vagy más növények öntözésének lehetséges fejlesztésével egyidejűleg a fehérjetermelés iránti népgazdasági igény kielégítésére kellene az öntözőgazdálkodásban rejlő potenciális lehetőségeket felhasználni. Ez a rét-legelő öntözés és a pillangósok öntözése révén — a terményt kérődzőkkel áthasonítva — már járt úton halad a tápláLékfehérjehiány megszüntetése irányában. Az importfehérjének hazai termelésű takarmányfehérjével való fokozatos kicserélése pedig feltétlenül javítaná népgazdasági helyzetünket és megerősítené öntözőgazdálkodásunkat. Az igény és a technikai lehetőség adott. Jelenlegi takarmányimportunk növényi fehérjehányada átszámítva évi 44 ezer vagon szójának felel meg. Megtermesztéséhez 20 q átlagterméssel 220 ezer ha — azaz a jelenlegi öntözhető területnek alig több mint a fele — szükséges. A mintegy 280 ezer hektárt lefedő hordozható öntözőberendezéssel rendelkezésre álló területváltás lehetősége feloldja a vetésváltási kényszer korlátáit. Meglevő géprendszerünk alkalmas a szójatermesztésre. A feladatot tehát „íróasztalon” akár ma is meg lehetne oldani. Ennyi szója biztonságos területi elhelyezésének lehetőségét azonban csak a következő évek öntözésfejlesztése teremtheti meg. Természetesen a kialakult fehérjebeszerzési helyzet — üzleti kapcsolatok, szokások, érdekek stb. — ezer szállal kötik a jelenlegi állapotot és maga a termesztés megszervezése is rengeteg feladatot jelent. Az átállásnak azonban rövidesen be kell következni, mert a szükség kényszerít, a mezőgazdaságtudomány és a technika pedig már megteremtette az alapfeltételeket. Nyári Ödön 188
