Vízgazdálkodás, 1970 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1970-08-01 / 4. szám
Adatok a Tissa völgyi árvisek történetéhes I. Régi Tisza völgyi árvizek (A rendszeres szabályozási és ármentesítési munkálatok megkezdése előtt) A Tisza völgyét már az első ismert leírás, Ammianus Marcellinus IV. századi római történész munkája, is árvízjárta-vízborította területként jellemezte: „...kanyargós és lassú folyásával nagy és széles területeket ölel körül... innen a talaj legtöbb helyütt vizenyős volta és hogy a folyók árterületei, vízborításai bővelkednek gyarapodó fűzfákban és ezért járhatatlan a vidék, kivéve ismerői által...” A leírás hitelét alátámasztja az a tény is, hogy a rómaiak két gazdag provinciája Dácia és Pannónia között csupán egyetlen állandó és biztosított útvonalat ismerünk: a Maros mentén, a szegedi római erődön át. Árpád-házi királyaink telepesei viszont már eredményes küzdelmet folytattak a terület meghódításáért: a Körösök és a Berettyó völgyében — a Nagyvárad és Kolozsvár felé vezető útvonalon — ekkor már számos község és monostor állott. Az ásatások tanúsága szerint e középkori telepek — az ókoriakhoz hasonlóan — az ártér peremét jelző magaspartokon, vagy szigeteken épültek; az árvízszint emelkedése miatt azonban gyakran kényszerültek áttelepülésre, vagy körgátak („földvárak”) építésére. Az ilyen áttelepülésekről már írásos adatok is tanúskodnak. Az elhagyott telepek pedig az ártér, a terjedő vízivilág iszapja alá kerültek. A török hódoltság idején az Alföld egyre nagyobb részei kerültek a vizek uralma alá: a hadászati célú elárasztások, az önkényesen épített gátasmalmok és a halászok rekeszeinek szaporodása egyre nagyobb szerepet játszott a vízfolyások elfajulásában, a vízborítások állandósulásában és a mocsárvilág térhódításában, írásos emlékek és régészeti leletek egyaránt tanúskodnak a korábbi középkori falvak egész sorának pusztulásáról, mocsárba süllyedéséről. A 18. és 19. századi vízszabályozási törekvéseknek pedig sokáig a legfőbb akadálya a földesúri kiváltságokon és szokásjogon alapuló káros vízhasználatok (malmok, halászati rekesztések, kenderáztatók) elleni meddő küzdelem volt. A gazdasági élet magasabb szintjét megőrző peremvidékek árvizektől fenyegetett területein ármentesítési munkálatok valószínűleg a török korban is folytak. Erről tanúskodik II. Mátyás 1613-ból való 3. dekrétumának 27. cikkelye, mely — a már a Corpus Jurisban (1514) szereplő — árvédelmi töltések építéséről, mint magától értetődő dologról beszél, s ennek érdekében az érdekeltek összefogását javasolja: „A Tisza kiöntéséivel szemben töltések emelésére azok a vármegyék, amelyekben ez a folyó kiáradni szokott, a saját javaik megmaradása érdekében egymás között határozzanak ...” A régi történetírás, sajnos, kevés adatot őrzött meg a nép életéről, a természeti erők legyőzését szolgáló technika fejlődésének kutatása pedig szinte ismeretlen téma volt számára. Az árvizekkel való küzdelem pedig elsősorban a nép sorsát érintette és a vízügyiműszaki tevékenység fejlődésével kapcsolatos. így azután természetes, hogy a régi árvizekre vonatkozó ismereteink is elég hiányosak: az újabb kutatásoknak még kevés eredményt sikerült elérniük a régi mulasztások helyrehozása terén. Amit tudunk, az egyelőre elsősorban a helytörténet-kutatás lelkes művelői és a régi társulati monográfiák szerzőinek munkája nyomán vált ismeretessé. Ismeretes, hogy Szeged, az Alföldnek akkor is legjelentősebb városa, a 18. század elején is csaknem teljesen elpusztult: az 1712. évi árvíz a Vár és a Palánk kivételével az egész várost romba döntötte. Gyors újjáépítése elsősorban a Vár — hadászati célú — felújítási-bővítési munkálatainak volt köszönhető. Az 1730-as években árvizes periódus köszöntött az egész Tisza völgyére: az 1731-es, 1736-os és 1737-es, majd az 1740-es és 1750-es, árvizek hatására került sor Szeged város további fel töltésére: szigeteinek öszszekötésére és egy tiszai védgát építésére. Az 1730-as évekből már Bereg megye töltésépítési munkálatairól is van adat. Egy 1747-ből való térkép tanúsága szerint ekkorra már a szegedi alsóvárosi töltés is megépült. Az 1765. évi árvíz után építette meg Dugonics András a várost északról védő Szillér-baktói töltést 3000 öl hosszban. Az 1772. évi nagy árvíz idejéből, melynek már szegedi tetőzése is ismeretes, (630 cm), nemcsak eredményesnek bizonyult szegedi árvédelmi védvonal fennállásáról, hanem szervezett árvédekezésről is vannak adataink. Az 1750-es évek elején a Felső-Tisza és a Szamos mentén is nagy árvizek pusztítottak, melyek hatására Szatmár megye — Szabolcs, Zemplén, Ung, Bereg és Ugocsa támogatásával — 1751-ben az országgyűléshez fordult segítségért. Ekkor hozott az országgyűlés törvényt a vízfolyások elfajulását okozó gátasmalmok elbontásáról. És ekkor kezdte meg Károlyi Ferenc is az egyre veszedelmesebben terjedő Ecsedi-láp lecsapolását a Kraszna új medrének kiásásával. Az 1770-es évek árvizei nemcsak az Alsó-Tiszánál voltak emlékezetesek: különösen a Felső-Tisza vidékén okoztak nagy pusztításokat. Egy 1776-ból való jelentés a Királyházától Tokajig terjedő szakasz árterületeit kereken 1,5 millió (magyar) holdra becsülte. (Lányi Sámuel adatai alapján később Vásárhelyi is 1,37 millió holdról beszélt.) Az ismételt árvizeket okozó jobb oldali mellékfolyók szabályozására az uralkodó 1774-ben Orczy Lőrincet nevezte ki királyi biztosnak. A bal oldali mellékfolyók: a Szamos, és a Kraszna, valamint az Ecsedi-láp rendezésére pedig Károlyi Antal kapott megbízást (1774), miután Szatmár megye 1771. évi sürgetésére katonai vezetéssel megindult munkálatok nem hozták meg a kívánt eredményt. Orczy, mint zseniális hadmérnök, Károlyi Antal pedig kiváló mérnöke Mezey (Mezeő) Cyrill hatására hamarosan felismerte azonban, hogy a mellékfolyók szabályozása a befogadó Tisza rendezése nélkül nem lehet eredményes. Nagyszabású elgondolásuk végrehajtására azonban sem a kormánytól, sem a megyéktől nem kaptak támogatást. így azután az 1770-es évek árvizei — elsősorban az 1772. évi árvíz — csak a Temes és a Bega-szabályozás katonai érdekű munkálatai terén hoztak jelentősebb előrehaladást. Ekkor kezdték meg a torontáli töltések építését is, és ennek hatására épült meg 1775-ben a hírhedt Mirhó-fokot elzáró Mirhó-gát, a kis befektetéssel nagy eredményeket biztosító ármentesítési munka egyik ragyogó példája. Az előzőekben ismeretetett árvizekkel szemben a Körös—Berettyó völgyében viszont 1746-ban, 1750., 1774. 1777., 1782., 1784. és 1788-ban voltak jelentősebb árvizek a 18. század folyamán. Vagyis a Körösök áradása csak 1750-ben, 1782-ben és 1784-ben volt olyan nagy méretű, hogy a jelentős árvíz-tárolás ellenére emlékezetes árvizet okozott az Alsó-Tisza völgyében is. Más 150
