Vízgazdálkodás, 1969 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1969-12-01 / 6. szám
A szennyvízbírság legfontosabb célja, hogy a vízszenynyezés minimális mértékre való leszorítására ösztönözze az üzemeket. Ezt a célt pedig aligha lehet elérni olyan „egyenlősdin” alapuló bírságolási gyakorlattal, amely kizárólag a kibocsátott szennyvíz szenynyezettségének mértékét veszi alapul, s ily módon a 0,5 mg/l-es többletszennyezést esetenként azonos elbírálás alá vonja és azonos összegű bírsággal sújtja az 50 mg/l-es többletszennyezéssel. 4. A R. 7—8. §-a szabályozza az újbóli, illetőleg ismételt ellenőrzés rendjét. Ezzel kapcsolatban a következőkre szeretnénk felhívni a figyelmet: A változó technológiával dolgozó üzemeknél a szenynyezés mértéke és a szennyező anyagok összetétele is gyakran változik. Éppen ezért az egyes helyszíni vizsgálatok eredményében nagyarányú eltérés mutatkozik. Nem ritka eset, hogy az évi 4—6 ellenőrzés közül 1—2 — legalábbis egyes szennyező anyagok tekintetében — a bírságolási határérték alatti, 1—2 pedig a határértéket jelentősen meghaladó szennyezést mutat ki. Ahhoz tehát, hogy a szennyvízbírság összege megfelelően igazodjék az üzem egész évi szennyezésének mértékéhez, minél több mérési adatra van szükség. Természetesen a mérések gyakoriságának megvan a szükségszerű határa, amelyet általában a szakágazat reális teljesítőképessége szab meg. Éppen ezért arra kell törekedni, hogy az ellenőrzésekre olyan időpontokban kerüljön sor, amikor a vett vízminta a legjellemzőbb az üzem szennyezésére. Az elmúlt években nemegyszer megtörtént, hogy a szakágazat változó technológiával dolgozó üzemnél csupán évi 1 vagy 2 ellenőrzést tartott. Mivel a minimális számú ellenőrzés nem nyújt reális képet az üzem vízszennyező tevékenységéről, az ily módon hozott bírságoló határozat nem kellően megalapozott, s annak helyességét az érdekelt üzemek joggal vitatják a jogorvoslati eljárás során. A szennyvízbírsággal kapcsolatban a vízügyi hatóságot terheli annak bizonyítása, hogy az üzem mennyi időn át, milyen anyagokkal és milyen mértékben szennyezte a befogadót. Miután azonban a vizet szenynyező valamennyi üzem folyamatos — vagy akár csak havonkénti — ellenőrzésére nincs reális lehetőség, a szennyvízbírságolási eljárásban a bizonyítékok és a vélelem együttes alkalmazására van szükség. A bizonyíték általában a szennyvízminta elemzésének eredménye, a vélelem pedig az, hogy az üzem az egyik mintavételtől a másik mintavételig eltelt idő alatt az előző mintavétel eredményének megfelelő töménységű és összetételű szennyvízzel szennyezte a befogadót. Hangsúlyoznunk kell, hogy az adott esetben megdönthető vélelemről (praesumptio iuris) van szó. Ennek megfelelően az üzemnek jogában áll hitelt érdemlően bizonyítani, hogy a második mintavételnél korábbi időpontban szüntette meg vagy csökkentette a káros vízszennyezést. Mivel azonban e tény utólagos bizonyítása rendkívül nehéz, az üzem feltétlenül akkor jár el helyesen, ha a káros vízszennyezés megszüntetését, illetőleg jelentős csökkenését haladéktalanul bejelenti a vízügyi igazgatóság szakágazati szervének és újabb helyszíni ellenőrzést kér. A későbbi viták megelőzése érdekében célszerű erre az üzem figyelmét — a helyszíni ellenőrzés alapján készített szakvélemény megküldésekor — kifejezetten is felhívni. A kifejtettek értelmében a vízszennyezés tányéré és mértékére vonatkozó vélelem a mintavételt követő és nem az azt megelőző időszakra vonatkozik. Ily módon a mintavétel eredményét vélelemként nem lehet a mintavételt megelőző időre visszavetíteni és pl. egy — minden előzmény nélküli — október 15-i helyszíni eljárás adatai alapján a január 1-től december 31-ig terjedő egész időszakra kivetni a szennyvízbírságot. A vízügyi igazgatóság szakágazati szerve azonban — pl. tanúk meghallgatásával vagy egyéb hitelt érdemlő módon — bizonyíthatja, hogy az üzem már a mintavételt megelőző időszakban is a mintavételkori mértékben szennyezte a befogadót. Ez azonban már bizonyítás és nem vélelem kérdése. A szennyvízbírság kiszámításának helyes módját egy példán is bemutatjuk. Egy üzemben 1968. október 7-én (1. számú mérés); 1969. március 20-án (2. számú mérés); 1969. augusztus 12-én (3. számú mérés) és 1969. november 2-án (4. számú mérés) volt helyszíni ellenőrzés. Amennyiben a helyszíni ellenőrzések adatain kívül más bizonyíték nem áll rendelkezésre, az 1970- ben kiszabásra kerülő szennyvízbírság kiszámításánál az 1969. január 1. és március 20. közötti időszakra az 1. számú mérés adatait, a március 20. és augusztus 12. közötti időszakra a 2. számú, az augusztus 12. és november 2. közötti időszakra a 3. számú, végül a november 2. és december 31. közötti időszakra a 4. számú mérés adatait kell irányadónak tekinteni. Ily módon a kibocsátott szennyező anyagok határértéke feletti mennyiségét az említett időszakokra vonatkozólag külön-külön kell kiszámítani, majd ezt követően összeadni. Változó technológiával dolgozó üzemeknél nemegyszer előfordul, hogy több, egymást követő ellenőrzés közül az egyik valamilyen szennyező komponens vonatkozásában bírságolási határérték alatti szennyezést mutat ki. Ilyen esetben — ha a határérték feletti szennyezésre vonatkozó egyéb bizonyíték nincs — a negatív eredménnyel zárult ellenőrzéstől a legközelebbi pozitív eredményű ellenőrzésig eltelt időszakra vonatkozólag szennyvízbírságot nem lehet kiszabni. Mindezekre figyelemmel a helyszíni ellenőrzés során különös gondot kell fordítani arra, nehogy az üzem átmeneti időre szóló intézkedéssel — pl. bizonyos szenynyező anyagok néhány óráig való visszatartásával — meghiúsítsa az ellenőrzés eredményességét. Amennyiben ennek gyanúja merül fel, indokolt rövid időn belül — előre be nem jelentett időpontban — kontrolivizsgálatot tartani. 5. A szennyvízbírság a vizek tisztaságának biztosítására irányuló hatósági eszközök egyike, amelynek az a rendeltetése, hogy közvetett módon — anyagi hátrány okozásával — szorítsa rá az üzemeket a vizek káros szennyezésének megszüntetésére. Rendelkezésre áll azonban ugyanezen cél elérésére egy másik, közvetlen hatású hatósági eszköz is, a vízügyi hatósági kötelezés, amelynek jogalapját a Vt. 32. §-a, illetőleg a Vhr. 68. §-a teremtette meg. Az utóbbi rendelkezés b) pontja szerint a vizek káros szennyezése esetén a vízügyi hatóság az érdekeltet a károkozás megszüntetésére, továbbá a meglevő szennyvíztisztító és elvezető művek rendszeres fenntartására, megfelelő üzemeltetésére és — a jogszabályban megállapított feltételek megléte esetén — ezeknek a műveknek a megvalósítására vagy felújítására kötelezheti. A kétféle hatósági eszköz — a szennyvízbírságolás és a vízügyi hatósági kötelezés — közötti közvetlen kapcsolatot a R. 9. §-a hozta létre, amely a szakágazat kötelességévé teszi, hogy a helyszíni ellenőrzés eredményétől függően haladéktalanul kezdeményezze a vízügyi igazgatóság hatósági szervénél a Vhr. 68. §-án alapuló határozat meghozatalát. Álláspontunk szerint a R. 9. §-ának e rendelkezése — megfelelő alkalmazás esetén — rendkívül hatékony módon szolgálja a vizek káros szennyezésének csökkentését, illetőleg megszüntetését. Hatékonysága főként olyan esetekben juthat érvényre, ha az üzemnek van ugyan megfelelő szennyvíztisztító berendezése, azt azonban nem megfelelően tartja karban, illetőleg üzemelteti, s emiatt következik be a káros vízszenynyezés. Ilyenkor a szükséges munkálatok elvégzésére való kötelezés rövid, de reális határidő mellett megfelelően biztosítja a károkozás megszüntetését. Az eredményesség érdekében célszerű a karbantartásra, illetőleg megfelelő üzemeltetésre az üzem felelős vezetőjét kötelezni. Az ilyen tartalmú határozat ugyanis — a Minisztertanács Tanácsszervek Osztályának a Legfőbb Ügyészséggel egyetértésben kiadott és a Vízügyi Értesítő 1969. évi 1. számában is közzétett elvi állásfoglalása értelmében — a határozatban előírt kötelezettség nem teljesítése esetén alapot nyújt a vezető személy szerinti bírságolására az 1957. évi IV. tv. 77. §-a szerint, ami a gyakorlati munkában sokkal hathatósabb és célravezetőbb a jogi személy bírságolásánál. Nem ennyire egyszerű a helyzet akkor, ha az üzemnek nincs megfelelő szennyvíztisztító berendezése, ezért tehát a meglevő berendezés felújítására vagy új berendezés létesítésére kellene kötelezni. Erre a Vhr. 68. §-ának b) pontja értelmében „a jogszabályban megállapított feltételek megléte esetén” kerülhet sor. A „jogszabály”, amelyre a hivatkozott rendelkezés utal, 191
