Vízgazdálkodás, 1968 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1968-04-01 / 2. szám
hatékonyabban ösztönözzön szennyvíztisztító berendezések létesítésére és a meglevők kellő hatásfokú üzemeltetésére. A vízgazdálkodás termelő, szolgáltató, védelmi tevékenységének alapvető jelentősége miatt a vízgazdálkodási tevékenység nagyobb részének pénzügyi fedezetét a jövőben is az állami költségvetés adja. Arra törekszünk azonban, hogy szélesítsük a vízgazdálkodási célra közvetlenül felhasználható anyagi forrásokat, a Vízügyi Alap bevételeit és ezzel növeljük az önfinanszírozás lehetőségét a vízgazdálkodás fejlesztésében. A Vízügyi Alap bevételei többek között: a vízkészlethasználati díj, szennyvízbírság, az ivóvízhasználati pótdíj és büntető vízdíj, a vízügyi szervek kezelésében levő mező- és erdőgazdasági területek hasznosításából származó bevételek, a mezőgazdasági árkiegyenlítésre adott állami támogatásból az üzemközi vízrendezési művekre megállapított költség és egyéb források. A Vízügyi Alapból az OVH támogatást adhat szennyvíztisztító művek létesítésére, a vízellátás fejlesztésére, helyi jelentőségű vízrendezési munkákra, víztakarékosságot elősegítő ipari technológiák bevezetésére, a víz- és csatornamű vállalatok új kapacitásának kihasználatlanságából eredő veszteségek csökkentésére, ipari vízművek korszerűsítésére, ha ezzel az ipar közüzemi ivóvízfelhasználása csökken, valamint egyéb, a vízgazdálkodás hatékonyságát növelő művek létesítésére. Az új gazdasági mechanizmus egyik lényeges jellemzője a vállalatok közötti verseny szabadabb feltételeinek biztosítása a társadalmi érdekek javára: az egészséges versenyszellem kialakulása és az indokolatlan monopolisztikus tendenciák megszüntetése. A műszaki tervezési jogosultságot éppúgy, mint a kivitelezési jogosultságot már nem kötik indokolatlan adminisztratív korlátozások. Szocialista szervezetek esetében a műszaki tervezési és kivitelezési jogosultságnak főként az szab határt, hogy a tervező vagy kivitelező szervezet mennyiben felel meg a tevékenységi körre és a szakképzettségre vonatkozó követelményeknek. Az így kialakuló egészséges verseny jobb minőségű munkára, az építési költségek csökkentésére, az építési idő rövidítésére, a határidők betartására ösztönzi majd a vállalatokat. Ebből mindenkinek, az államnak, a beruházóknak, az üzemeltetőknek, de a kivitelezőknek és a tervezőknek is jóval több haszna származik, mint a korábbi bürokratikus, hatalmi eszközökkel elrendelt vállalati profil elhatárolásból. Lényeges változás következik be a vízgazdálkodás népgazdasági tervezésében is. A központi tervnek a termelés és a fogyasztás társadalmi méreteit, növekedési ütemét és arányait kell kifejeznie. Az üzemi szintű tervezést a népgazdasági terv általában csak közvetve, a beruházás, a hitel, adó, árpolitika, nyereség szabályozás révén, tehát lényegében közgazdasági eszközökkel befolyásolja. A vízgazdálkodás népgazdasági tervezése térben és időben egymáshoz kapcsolódó tervezési folyamatok egységes rendszerében valósul meg. A térbeli folyamatok kapcsolatát a vízgazdálkodás ágazati és területi tervezésének összefüggő, egységes rendszere ■ alkotja. A régi gazdasági mechanizmusban a tervezés legfontosabb láncszeme az éves terv volt. A gazdaságirányítás új rendszerében a népgazdasági tervezés fő láncszeme a középtávú, általában az ötéves terv, amelyet az ágazatonkénti és összefoglaló hosszútávú népgazdasági és fejlesztési koncepciók alapoznak meg. Folyamatban van, az 1970—1985 közötti időszakra terjedő hosszú lejáratú népgazdasági terv kidolgozása. Ennek alapján megindult a munka az Országos Tervhivatal által szervezett bizottságokban. Egyik ilyen bizottság a vízgazdálkodás hosszú lejáratú tervének kidolgozásával foglalkozik. A tervszerű fejlesztés megalapozását az ágazati műszaki-gazdasági koncepciók, a központi tervezés leglényegesebb támpontjai szolgálják. A kiindulási alapot ehhez az Országos Vízgazdálkodási Keretterv adja. Szükségessé vált azonban a Keretterv továbbfejlesztése, a vízgazdálkodás távlati műszaki-gazdasági fejlesztési módozatainak és feltételeinek újbóli megvizsgálása. E munka jelenleg az OMFB által szervezett bizottságokban — mérnökök, tudományos dolgozók, közgazdászok, a vízgazdálkodásban tájékozott szakértők széles körének közreműködésével — folyamatban van. A vízgazdálkodás fejlődésének néhány jellemző tendenciája és a távlati műszaki-gazdasági fejlesztési koncepció fontosabb sajátosságai és célkitűzései a következőkben foglalhatók össze. A társadalmi szükségletek — mind a vízfelhasználásban, mind a vízkár-elhárításban gyors ütemben növekednek. Különösen rohamosan növekszik a vízigény. Jellemző erre, hogy a bruttó igény, azaz a teljes frissvíz-felhasználás az 1960. évi 3,4 milliárd m3-ről 1965-re 4,5 milliárd m3-re, tehát évenként 5,7%-kal növekedett. 1965-ről 1970-re — évi 4,5%-kal — 5,6 milliárd m3-re, végül 1985-re 12,2 milliárd m3-re növekszik. Az 1970—1985 közötti időszakban a vízigény évi növekedési üteme: 5,3%. A vízigény tehát ebben az időszakban megközelítőleg olyan ütemben növekszik, mint a villamosenergia-igény, amely kereken tízévenként1 megkétszereződik. Az így becsült vízmennyiséghez indokoltan hozzászámítható a kizárólag a hajózás érdekében — az élővízforgalmon felül — a mederben meghagyandó vízhozam. Ez a teljes népgazdasági vízigényt évi 2 milliárd m3-rel — az augusztusi 80%-os tartósságú mértékadó vízhozamban kifejezve pedig 95 m3/sec-mal — növeli. A vízigény jelentős növekedése a lakótelepek vízellátásának nagyszabású fejlesztési programjából, az ipar vízigényének megsokszorozódásából, az öntözött terület számottevő kiterjesztéséből adódik. 1970-ben már a lakosság 55%-a részesül közműves vízellátásban, 1985-ig pedig az előzetes — egyelőre csak vázlatosan körvonalazott elgondolások szerint — az ország népességének 85%-a, 36
