Vízgazdálkodás, 1968 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1968-02-01 / 1. szám
VEUH5-FELHASZNÁLHATÓ LEGMODERNEBB MÓDSZEREK (RÁDIÓBI.OTELEMEIRIA) Ma már .nehezen vitatható az a tény, hogy a munkaegészségügy egyre nagyobb teret kap mind az orvostudományban, mind az ipari-műszaki életben. Ennek következtében a munkaélettan az orvostudomány egyik jellemző, alaptudomány jellegű ágává fejlődött. Helyesebben szólva a munkaegészségügy iránt érdeklődő mindkét oldal (orvosi és ipari) egyre nagyobb mértékben igényli a munkaélettani vizsgálatokat. Hangsúlyoznunk kell, hogy ez az igény a munkaélettan felé teljes, azaz közel egyforma mértékben tartja szükségesnek mind az alkalmazott munkaélettani, mind az első lépésekben csak elvi síkon mozgó, alapkutatás jellegű vizsgálatokat. Figyelembe kell venni azonban azt a körülményt, hogy a fizika, és ezt követően a technika óriási mérvű fejlődése mindinkább érezteti hatását az orvostudomány gondolkodásmódjában és módszertanában is. (Bassan, 1955; Rosenblat, 1963; Editorial, 1964; Nagy, 1966 c.; Nentwig, 1966.) Manapság olyan vizsgáló eljárások születnek, amelyeknek lehetőségét egy évtizeddel előbb alig sejthettük még, alkalmazásuk pedig hihetetlenül tágította ismeretanyagunkat. A fejlődés érthető módon tovább növelte az igényeket is. E jelenleg is teljes mértékben folyó átalakulás eredményeképpen maga a munkaélettan is bizonyos mértékig problémák elé került. Éppen akkor, amidőn — az előbbiekben mondottak szerint — amúgy is jelentősen növekedtek a vele szemben támasztott igények és követelmények. Kétségtelen, hogy a munkaélettannak több évtizedes (lassan-lassan közel évszázados) hagyományai és eredményei vannak, amelyek bőven kamatozta már az eddigiekben is mind a gyógyító-megelőző, ill. kutató orvostudományi, mind az iparszervezési, műszaki téren egyaránt. A II. világháború óta kibontakozott, és a mindennapi élet gyakorlatilag valamennyi területét érintő, óriási mérvű technikai fejlődés azonban igen sok esetben alapjaiban változtatta meg az emberi munka minőségét és ütemét. Változtak tehát a munkakörülmények. Ugyanakkor gyakorlatilag teljes mértékben változatlanul maradtak az emberi fizikai és szellemi alapadottságok. Nagyfokú alkalmazkodási követelmény nyilvánul meg tehát napjaink dolgozó emberével szemben, és sürgős szükség van annak a kérdésnek a megismerésére, vajon milyen mechanizmusok révén, és milyen mértékben történik meg ez az alkalmazkodás. Ennek megítéléséhez elsősorban el kell döntenünk, hogy egy-egy különösen problematikus iparág, vagy ezen belül egy-egy munkahely vagy munkafolyamat milyen mértékben terheli a munkást. Mennyire veszi igénybe pl. a légzési-keringési rendszerét, idegrendszerét, endokrin systemáját stb. A munkaélettan idevágó és elveiben klasszikusnak mondható módszerei értelmében a szóban forgó kérdésfeltevésnek megfelelően meg kellene vizsgálni tehát a jelen ismereteink szerint logikusan szóba jöhető biológiai paraméterek változását a munka függvényében. Mindez idáig értelemszerűnek és logikusnak látszó követelmény. Mégis, éppen a munkaélettan sokáig korlátozott kísérleti és módszertani lehetőségei miatt csak ritkán, és akkor sem mindig adekvát módon történhetett meg a problémák ilyesfajta analízise. A feltett kérdésre teljes mértékben elfogadhatónak tartható választ ugyanis csak akkor kaphatunk, ha a kritikus funkciós paramétereket a munkahelyen, munka közben és folyamatosan, ugyanakkor azonban a munka, illetve a dolgozó zavarása nélkül mérhetjük meg. E feltételek egyidejű és egymás melletti teljesítése a múltban, de jórészt még napjainkban is a legtöbb esetben meghaladta, ill. meghaladja a munkaélettani vizsgálatok metodikai lehetőségeit. A munkaélettan művelői természetesen igyekeztek a jelentkező nehézségeket elhárítani, illetve bizonyos mértékig megkerülni. Ezt a célt szolgálták á laboratóriumi munkaélettani, illetve sok esetben a munkakórtani terheléses vizsgálatok, amelyeknek ma már igen jól kidolgozott módszertana, számtalan és értékes eredménye, s szinte könyvtárakra menő irodalma van. Kifejezett hátránya ezeknek a vizsgálatoknak éppen az, hogy a dolgozót művi körülmények között nézik. Kétségtelen, hogy ilyen viszonyok között is nyerhetünk velük rendkívül értékes információkat a terhelés hatásairól a szervezetre, mind individuális, mind statisztikus vonatkozásokban egyaránt. Rejtve marad azonban előttünk a kérdés, hogy az a dolgozó, aki valamilyen jól mérhető vagy számítható terhelésre a laboratóriumi körülmények között „a” módon reagál, miképpen alkalmazkodik majd pl. a kohásszal vagy éppen a bányásszal szemben a munkahelyén megnyilvánuló, kalorikusán a laboratóriumi terhelésnek teljes mértékben megfelelő, egyéb körülményeiben azonban attól lényegesen eltérő munkára. Igaz, hogy ez utóbbi munkakövetelmények, terhelések, a legtöbb esetben kalorikusán jól mérhetők és számíthatók, a laboratóriumi miliőben kapott információk mégsem látszanak közvetlenül átvihetőknek a munkahelyi viszonyokra. Súlyos és döntő hátránya lehet még az ilyen vizsgálatoknak az is, hogy lényegükből következően nem vehetik figyelembe a magasabb idegtevékenység pavlavi reflexeinek a munkahellyel kapcsolatos pozitív vagy negatív előjelű hatásait sem. Ezeknek nagyságára jellemző, hogy megfelelő esetben 30—50 %-os alapanyagcsere-változásokat is előidézhetnek. (Grastyán, 1966.) A kérdésnek másik oldala is van, mégpedig a műszaki-üzemszervezési része. A munkanormák, amelyek az ipartervezés, és szervezés alapjait képezik, egyszerű empirikus módon, minden különösebb méréstechnikai probléma felmerülése nélkül megállapíthatók. (Jól mérhető pl., hogy átlagban, adott terepen és munkahelyen hány ember, mennyi idő alatt képes meghatározott nagyságrendű biztosítást elkészíteni, szenet fejteni, támot rabolni, vágatot kihajtani stb.). Megfelelő további mérések elvégzése nélkül azonban ezek az értékek csak összefüggéseiktől, következményeiktől függetlenül szemlélt és értékelt adatok lesznek. A műszaki és iparszervezési vezetőt az is érdekelné, mégpedig különös súlylyal, hogy az így megállapított normák szerint végzett munka mennyi időn keresztül tartható fenn a szervezet károsodása, azaz az egyéni munkateljesítmény következményes leromlása nélkül. (A munkaélettan idevonatkozó és az iparszervezésnek még ma is alapjait képező kalorikus mérések értékelésére a későbbiekben még visszatérünk.) A munkaélettan — amint hangsúlyoztuk már — felismerte ezeket a problémákat. Felismerte, hogy a csak laboratóriumi körülmények között végzett mérések tulajdonképpen modellezések csupán. Törekedett tehát arra, hogy kísérleti mérési tevékenységét a munkahelyre is kiterjessze, 9
