Vízgazdálkodás, 1967 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1967-06-01 / 3. szám
által kialakított járatokon feltörő vizekkel sem, amelyeknek megvan már a biztos védőmódszere és eszköze: a műanyagfóliák és pátria-lemezek. * * * A buzgárok közös tulajdonságai a következők: 1. Buzgárok kivétel nélkül csak különleges szemcseösszetételű, kohézió nélküli homokos altalaj-rétgeknek bizonyos mélységben történt települése esetén fejlődhetnek ki. 2. A buzgárok általában az árvédelmi töltések mentett oldali rézsű lába mögötti keskeny földsáv mentén törnek fel. 3. A buzgárok egyik legjellemzőbb tulajdonsága azonban az, hogy rendszeresen mindig közel azonos belvíz- és árvízszint közötti vízlépcső kialakulása mellett és mindig ugyanazon a helyen fakadnak fel. A buzgároknak ez a közös tulajdonsága onnan ered, hogy a kürtőn feltörő vízben a nagyobb szemcsék lesüllyednek és alulról felfelé haladva, nagyság szerint osztályozódva helyezkednek el. Ilyen módon a durvább szemcsékből a kürtőben jó vízvezető oszlopszerű képződmény alakul ki, amely előkészíti a helyzetét arra, hogy amikor a külső és belvíz közötti kritikus vízlépcső újból kialakul, az addig „alvó” buzgár működése fokozatosan ismét meginduljon. * * * A töltések mögött képződő buzgárok árvízbiztonsági szempontból általában azért veszélyesek, mert a töltések szelvényében képződő vízlépcső hazai viszonyok mellett elérheti a 7—8 métert is, ezzel szemben azonban a szivárgási hosszak — tehát a beszivárgás és a feltörés helye közötti távolság — a természetes források föld alatt megtett hosszához viszonyítva aránytalanul rövidebb: 50—80 méter, aminek folytán a szivárgó víz sebessége a feltörés helyén elég nagy. A fentebb tárgyalt természetes forrásoknál — ahol lényegesen nagyobbak ugyan a vízlépcsők —, de a feltörés helyén, amely több száz, néha ezer méterekre terjedő szivárgási hosszak után következik be, a kilépő víz sebessége már erősen lecsökkenve, hatása nem válhat veszélyessé. * * * Ezek után kétféle jellegzetes altalaj-rétegződés esetére ismertetem a buzgárok képződésének és kifejlődésének tipikus példáját és módját. 1. A legveszedelmesebb, sorozatosan feltörő buzgárok képződésének, az altalaj-viszonyok szempontjából legkedvezőtlenebb esetét az 1. sz. ábrán mutatom be. Amikor az árvízvédelmi töltés kötöttebb fedőréteg teljes hiányában közvetlenül, 5—10 méter vastag, vízvezető homokos rétegen épült, melynek szemcseösszetételi görbéje szerint az iszapos agyagtartalom, száraz állapotban, súly szerint mérve, nem haladja meg a 6%-ot, illetve, amelynek vízáteresztő képessége: „k” 10 m3/sec körül van. Ennél nagyobb iszaptartalom esetén ugyanis a vízáteresztő képesség annyira lecsökken, hogy a homok buzgárképződés szempontjából már nem veszélyes. Ezt a csupán tájékoztatásra szolgáló hozzávetőleges értéket azonban jelen cikkem végén javasolt kísérletek elvégzése során, az 1965. évi árvíz alkalmával észlelt buzgáros helyekről vett talajminták vizsgálatával kell pontosabban meghatározni. A tárgyalt esetben a töltés mögött 20—30 méter széles területsávon sorozatosan jelentkeznek buzgárok, éspedig: amint az emelkedő árvíz szintje eléri, illetve meghaladja a mentett oldali belvíz szintjét, egyidejűleg megindul a töltés alatti szivárgás, amikor pedig eléri a mentett oldali terep szintjét, egyidejűleg megcsillan a talajvíz a mentett terület felszínén. Az árvíz szintjének további emelkedésével a töltés alatt átszivárgó víz lassan elárasztja a terepet is, de közben az altalaj egy-egy finomabb, vagy kisebb fajsúlyú szemcséjét is megemeli. Ekkor jelennek meg az ún. elemi buzgárok, amelyek az apró talajszemcsékkel még csak helyben játszadoznak. A víznyomás további emelkedésével azonban együtt járóan fokozatosan emelkedik az átszivárgó víz kilépő sebessége és mennyisége is. Ennek folytán hamarosan megjelennek az első valódi buzgárok, amelyek azonban már mindig több és több szemcsét tudnak lebegő állapotban tartani, sőt azok egy részét kisodorják a buzgár peremére és megkezdődik a tölcsérszerű kráter kiépítése. Ezzel indul meg a buzgár kifejlődésének szakasza: éspedig a buzgár peremének emelkedése, közben a kráteren belül a víz szintje is emelkedik és akkor két dolog történhet: vagy az, hogy a víznek a kráteren belül kialakuló ellennyomás hatására a buzgár működése lelassul, esetleg meg is szűnik, vagy hogy — és ez a gyakoribb eset — a buzgártölcsér peremének emelkedése nem tud lépést tartani a feltörő víz rohamosan növekvő mennyiségével és átbukva azon, elterül a mentett terület felszínén. Ilyenkor szokták a védekezők megkísérelni, hogy a buzgárt homokkal töltött zsákokkal körülrakva, annak vizét megemeljék és ellennyomást kifejtve, elfojtsák. Ez az eljárás néha sikkerrel jár, különösen olyankor, amikor az árhullám tetőzése időközben bekövetkezik. Ellenkező esetben a víznyomás növekedésével a buzgárok élénkebb működésbe kezdenek, sőt sorozatosan újabb és újabb buzgárok is képződnek. Ilyenkor, már csak egy megfelelő széles területsávnak szorítógáttal, ellennyomó medenceként történő kiépítésével lehet a küszöbön álló katasztrófát elhárítani. Ha erre már nincs idő, akkor a legerősebb buzgárok egyike gyorsuló ütemben több és több anyagot ragadva magával, rohamosan bővíti járatait, majd vastag vízsugár feltörése közben beálló talaj törés folytán beomlik a töltés és bekövetkezik a „katasztrófa”. Ha azonban a töltés alatt települt jó vízvezető homok szemcseösszetételi görbéje meredek, ami azt jelenti, 66
