Vízgazdálkodás, 1966 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1966-06-01 / 3. szám
Városaink vízvezeték és csatornaellátásának fejlődése a második ötéves tervben A lakosság vízvezeték- és csatornaellátottsága 1958. év óta még az azt megelőző évtizedben elért komoly eredményekhez viszonyítva is gyorsabb ütemben fejlődött. Különösen a második ötéves terv időszakában lehettünk kiemelkedő fellendülés tanúi. A vízellátás főként községeinkben fejlődött rohamosan, a községfejlesztési alapokból és az ivóvíz társulatok által épített törpevízművek már eddig is gyökeres javulást eredményeztek a többségében a mezőgazdaságban dolgozó falusi lakosság életkörülményeiben. Érthető, hogy erre a kedvező jelenségre az e vízügyi ágazattal foglalkozó szakemberek széles köre is felfigyelt, amit a falusi vízellátásról a szakirodalomban az utóbbi évek során megjelent számos cikk is mutat. A falusi vízvezetékellátásért az érdekeltek körében kibontakozott széleskörű mozgalom eddigi komoly eredményei mellett a városi lakosság ellátottságának alakulását is érdemes szemügyre venni, annál is inkább, mert a közműves vízellátás és csatornázás a városias fejlődés egyik alapfeltétele és az itt elért előrehaladás is igen figyelemre méltó. A városok vízi közműveinek fejlődése sok szempontból vizsgálható. Legfontosabb ezek közül az ellátottak körének számszerű, tehát mennyiségi növekedése, valamint a szolgáltatások kényelmi, biztonsági, műszaki és higiéniai színvonalának alakulása. A második ötéves terv első éveiben létrehozott megyei víz- és csatornamű vállalatok működése következtében a vízellátás és csatornázás színvonala jelentősen javult. A beruházási keretek tervszerűbb, átgondoltabb felhasználása eredményeként a víztermelési kapacitás fejlődése lépést tartott a hálózatbővítések útján jelentkező új fogyasztók többletigényeivel, így vízhiány, vagy vízszolgáltatási zavar általában nem fordult elő. Az egy ellátottra jutó napi átlagos háztartási vízfogyasztás, a vízfejadag kis mértékben bár, de növekedett. Fokozódott az üzemviteli és higiéniai biztonság, sőt az élővizek tisztasága védelmének érdekében megtörténtek az első lépések a hiányzó szennyviztisztítótelepek kiépítésére is. A következők ezért csak az ellátottak számszerű növekedését vizsgálják. Ez viszont elsősorban a vízvezeték és csatornahálózatok kiterjedésének függvénye, mert a meglévő vezetékek mentén — a kiépült házi bekötések, vagy utcai közkifolyók útján — a lakosság nagy többsége már korábban is részesült e szolgáltatások előnyeiben. A hálózatok fejlődését 1900—1962. évek között országos viszonylatban a szerző „Vízvezeték- és csatornahálózatunk” című cikke részletesen tárgyalta. (Megjelent a „Vízgazdálkodás” 1964. évi 4. számában.) E téma keretében utalt a városi — községi — vezetékek alakulására és röviden érintette a lakosság ellátottságát is. Ez az ismertetés — bizonyos fokig az említett cikk kiegészítéseképpen — az 1961—1965. évek közti időszak eredményeit elemzi, elsősorban a városi lakosság vízvezetéki vízzel és csatornázással való ellátottságának alakulása és az azt meghatározó tényezők vizsgálata útján. A FEJLŐDÉS MÉRTÉKE ES FÖ IRÁNYAI Budapest és 62 vidéki városunk népessége az 1960. évi népszámláláskor felmért 3,96 millió főről a Központi Statisztikai Hivatal számításai szerint 1965. végére 4,35 millió főre, 9 %-kal növekedett. Ez a fejlődés túlnyomórészt a falusi lakosság városokba áramlásának következménye és csak egészen kis hányada származik a városok népességének természetes szaporodásából. Ezt támasztja alá, hogy a városi lakosok száma kereken 400 000 fővel gyaropodott, míg az ország egész népességének természetes szaporulata csak 200 000 főt tett ki. Ebből az is következik, hogy a községek lélekszáma ez időszakban közel kétszázezer fővel csökkent. Figyelemmel arra, hogy a vizsgált időszakban már befejeződött az új városok (Ajka, Dunaújváros, Kazincbarcika, Komló, Oroszlány, stb.) kiépítése, tehát a népesség tömeges városokba költözése a lakosság munkaerőtoborzástól mentes, mondhatni spontán módon — saját elhatározásából, kedvezőbb munkaalkalom kereséséből — fakadt. Nem e cikk feladata a népesség gyors városokba áramlása, valamint az ipar, kereskedelem és közlekedés, illetve a mezőgazdaság munkaerőigényeinek alakulása közti kapcsolatok elemzése. Le kell vonni azonban azt a következtetést, hogy a városi lakosság évenként átlag 1,5—2,0°/0-kal nő és ez a növekedés a fejlett iparral rendelkező, illetve közlekedési, kereskedelmi vagy kulturális szempontból jelentős dunántúli és északi városainkban elérheti az évi 2,5—3,0 %-ot is, viszont a még ma is mezőgazdasági jellegű alföldi városok lakosszáma alig, vagy egyáltalán nem emelkedik. A lakosság ellátottságának színvonalát, azaz az ellátottak számarányát az összes népességhez tehát csak akkor lehet tartani, ha az ellátottak köre évről évre legalább a városi népesség növekedésének arányában emelkedik. Ehhez évenként átlag 50 000 városi lakost kell vízvezetékkel és kb. 35 000 főt csatornázással ellátni, kereken 100 km új vízvezetéki nyomócsövet és 60 km hosszú csatornát fektetni és napi 8000 ms többletvízigényt kielégíteni. A lakosság ellátottsági színvonalának emelése csak az ellátottak körének ennél gyorsabb ütemű növelésével érhető el. 1960—1964. között a vízvezetéki vízzel ellátott lakosság száma összesen 500 000 fővel, tehát évente átlag 85 000 fővel, a csatornázott lakásokban élőké pedig kereken 250 000 fővel, évenként 40 000 fővel növekedett. Az előbbiekből következik, hogy városainkban a vízvezeték ellátottság 75 %-róí 79 °/0-ra javult, a csatornaellátottság viszont gyakorlatilag azonos szinten maradt. Pontosan 49,7 %-ról 51,0 %-ra tehát 1,3 °/0-kal emelkedett. A városi lakosság ellátottságának alakulása az 1960. évi népszámlálás bizonylatokkal alátámasztott, pontos adataihoz képest csak közelítő számításokkal volt meghatározható. A vízvezetékkel, illetve csatornával felszerelt lakások évenként jelentett számából és lakások városonként figyelembe vett, 1965. évi közelítő laksűrűségéből az itt élők száma jó közelítéssel kiszámítható volt, a közkifolyókról vízvezetéki vizet használók számának meghatározása azonban lényegesen több bizonytalanságokkal járt. A közölt 1965. évi ellátottsági adatok az említett bizonytalanságok határai között a kiszolgált lakosság valószínű legkisebb számát mutatják, hogy a következő népszámláláskor pontos adatait az időközbeni számítások ne haladják meg. A városi vízvezeték-hálózatok hossza, kereken 1250 km-rel, évenként átlag 250 km-rel, a csatornáké 340 km-rel, évi átlagban 80 km-rel növekedett. A vízvezeték- és csatornahálózatok fejlődése közötti aránytalanság a vizsgált időszakban tovább fokozódott, a hálózatok „ollója” tovább nyitott. A hálózatok kiterjedési aránya, azaz a vízvezetéki nyomócsövek és a csatornák hosszának hányadosa 1,76-ról 1,95-re nőtt. A vízvezeték- és csatornahálózatok kiterjedési aránya nem egyezik meg a vízvezetékkel, illetve csatornázással ellátott lakosság számarányával, amely az 73
