Vízgazdálkodás, 1966 (6. évfolyam, 1-6. szám)

1966-12-01 / 6. szám

Harmadik célkitűzése az ország kulturális életének fejlesztése elsősorban ugyancsak gazdasági vetületében jelentkezett előtte: felismerte, hogy nemcsak gazdasági, hanem kulturális elmaradottságunknak, politikai analfabetizmusunknak is legfőbb oka a „közlekedés elmaradottsága”: az áruk és gondolatok forgalmának hiánya. Ezért hangsúlyozta tehát, hogy az ország felemelésének legfőbb eszköze a közlekedés és a kereskedelem fejlesztése: a vízi és szárazföldi közlekedés megteremtése, vagyis a folyók szabályozása és az útépítés szempontjából is fontos ármentesítés, lecsapolás. Ezt a „politikai végrendeletnek” szánt feljegyzését akkor mondta tollba, amikor nevezetes al-dunai útján a mocsarak között súlyos maláriába esve — halálát érezte közeledni (1830).

Széchenyi tulajdonképpen ezen az al-dunai útján került elszakíthatatlan kapcsolatba a vízügyekkel, ekkor ismerte fel a vízimunkálatok jelentőségét. Az elhanyagolt folyók, dögletes mocsaraikkal, a török korból fennmaradt emberi erővel történő hajóvontatás — az elmaradottság szimbólumává váltak szemében. Ettől kezdve egyre gyakrabban hagyta ott az akkori közélet és politikai élet központját Bécset és Pozsonyt, hogy végleg hazája megismerésének és felemelésének szentelje életét: hogy hazai és külföldi tanulmányutak tapasztalatai révén, felvilágosító körutak segítségével, vagy pénzügyi tárgyalásokkal vigye előbbre a hajózás, folyamszabályozás, ármentesítés ügyét.

Miután megindította a Duna-gőzhaj ózást, 1833-ban mint kir. biztos, Vásárhelyi műszaki irányításával, megkezdte az Al-Duna szabályozását. Ez azonban a bécsi kormány egyre ellenségesebbé váló magatartása, a támogatás megvonása miatt 1837-ben abbamaradt: csak a legveszélyesebb sziklazátonyokat sikerült eltávolítani és az al-dunai vontató utat megépíteni.

1833-ban kipróbálta a Tisza hajózhatóságát, majd az év végén kibővítette a dunai hajózást Moldováig. 1834- ben pedig, mikor átment az első hajó az Aldunán, lehetővé vált a Pozsony—Galac hajóút megnyitása is.

A harmincas évek második felében az al-dunai munka kényszerű abbahagyása után itthon és magánerővel igyekezett tenni valamit: támogatva Beszédes Duna—Tisza csatornájának tervét elérni, hogy az országgyűlés törvényt hozzon a csatorna megépítéséről (1840). A kedvezőtlen műszaki vélemény azonban elriasztja a tőkét és a vállalkozás megbukik.

Ezután megkezdi a Lánchíd építésének előkészítését és megindítja a balatoni gőzhajózást s a Balaton üdülőhellyé fejlesztésének gondolatával hosszú időre szóló feladatot állít a vízimémökök elé.

Amikor az ismétlődő tiszai árvizek felrázzák a közvéleményt és a Tiszafelmérés előrehaladása is lehetőséget ad a munka megkezdésére, kézbe veszi és összefogja a helyi kezdeményezéseket: a nádori bíróság elé került résztervek elvetésével, Vásárhelyit egységes Tisza-szabályozási terv kidolgozásával bízza meg, s ennek végrehajtására — hatalmas küzdelmek árán — megszervezi a Tiszavölgyi Társulatot. (1845—1846.)

A Társulat munkáját azonban (ismét mint kir. biztos) csak rövid ideig tudja irányítani, mert 1848-ban az első felelős kormány közlekedési miniszteri teendői elvonják ettől — szélesebb körű lehetőséget adva elgondolásai megvalósítására ... Azonban hamarosan minden tervet rombadönt a reakciós erők összeesküvése a magyar szabadság ellen...

Széchenyi pedig az eseményekért érzett felelősség és az uralkodóház árulása miatti csalódás súlya alatt öszszeroppanva a döblingi elmegyógyintézetbe kerül. Utolsó felvillanásként a magyar politikai irodalom egyik legnagyobb írásában még leleplezi az önkényuralom aljasságát, azonban a titkosrendőrség állandó zaklatásai miatt teljesen összetörve, 1860-ban önkezével vet véget életének...

Alkotásainak hosszú sora, és erkölcsi, emberi magatartása egyaránt példamutató és tiszteletet parancsoló. Irodalmi munkásságának gondolati gazdagsága pedig kimeríthetetlen és az egész magyar nép kincse marad.

Hasonlóképpen elvitathatatlan értékű vízügyi programja is, melyet számos részlettanulmány és cikk után legrészletesebben az „Eszmetöredékek különösen a Tiszavölgy rendezését illetően” c. munkájában fogalmazott meg és a Tiszavölgyi Társulat dokumentumaiban, főleg a „Szerződvény”-ben foglaltatott összeg.

Ё program aiapelve, hogy a vízügyek — közügynek, politikai kérdésnek tekintendők s „nemzeti nyilvánosságot” kívánnak. (E gondolat alapján állította az 1930-as években a vízügyi szolgálat tevékenységének előterébe Sajó Elemér a vízügyi propagandát.)

Másik alapelve, hogy a vízimunkálatok — földrajzilag — egységes egésznek tekintendők. Így pl. a Tisza völgyéhez tartozónak tekintette „mindazon folyók ágyait és lapályait, amelyek a Tiszába ömler.ek”.

Ez az egységes szemlélet tette lehetővé, hogy a különböző vízépítési feladatokat is egységes egészként kezelje és azok egymásutánját is világosan megállapítsa: „A vízbajok megszüntetésének természetes sorrendje a szabályozással egybekötött ármentesítés, és az azt követő lecsapolás, amiket azután az öntözésnek kell betetőznie”. (Ezt a Sajó Elemér által közölt idézetet ebben a tömör formában megtalálni ugyan nem sikerült, de hasonló, bár lényegesen terjengősebb szöveg, bőven található Széchenyi írásaiban.) És mert a megoldandó feladat enynyire összetett és széles körű, a megoldásban nem lehet „vidéki körülmények és szokások szerint foltot-foltra rakni és javítgatni”, hanem felülemelkedve a helyi szempontokon és pillanatnyi érdekeken, országos és évtizedes távlatokban kell nézni a teendőket.

Erre a gyakorlatban akkor nyújtotta a legjobb példát, amikor a Beszédes, Galambos, Lányi-féle helyi tervek helyett a Tiszavölgy egységes rendezésére, az egész Tisza szabályozására és az egész Tiszavölgy ármentesítésére dolgoztatott ki tervet Vásárhelyivel.

Időszerűsége miatt nem lehet eléggé hangsúlyozni azt a nagy szerepet, amit Széchenyi programjában az öntözésnek szánt. Á vizek kártételei elleni védekezést csak az első lépésnek tekintette s ezt ismételten hangsúlyozta is: „A Tisza-szabályozás első részét, t. i. a védmunkálatokat kivinni még csak sikerülhet..De itt megállni nem szabad, mondja Lombardia példájára hivatkozva: „megmutatnám a vízöntözés nagyszerű eredményeit, hogy legyen fogalmuk azon állapotrul, melyet csak a jövő nemzedék fog ugyan elérni, de melynek előbb-utóbb végre be kell következnie, ha van jövője a nagy magyar síkságon a magyar nemzetnek, hogy gyarapodjék, számban szaporodjék, és a földmívelési kultúra azon fokára emelkedjék, melyre az Úristen e szép hazát teremtette, ha ahhoz az emberek bölcsessége és kitartó munkaereje járul..(Útmutatása alapján a Tiszavölgyi Társulat Alapszabálya ugyanígy foglalta össze a társulat, illetve a Tiszavölgy rendezésének programját.)

A vízrendezéssel kapcsolatos teendők sorából nem hagyta ki az erdősítés, kopárfásítás feladatait sem, mint arra — ennek jelentőségét kiemelve — a nagy magyar erdőmérnök, Kaán Károly ismételten rámutatott. (Mi csak azt tehetjük ehhez hozzá, hogy nyilvánvalóan ebben is Vedres és Beszédes voltak a „műszaki tanácsadók”.)

Ha pedig mindehhez hozzávesszük Széchenyinek a víziutak fejlesztésével kapcsolatos terveit és az előzőekben ismertetett gyakorlati tevékenységét — egy teljes és tökéletes vízgazdálkodási program körvonalai állnak előttünk:

Egyfelől a vizek kártételei elleni védekezés: az árvédelem és a lecsapolás áll, mint legsürgetőbb feladat, másfelől a vizek hasznosítása: a víziutak fejlesztését, a hajózást és ármentesítést egyaránt szolgáló folyószabályozás, és a távolabbi jövő perspektíváit jelentő öntözés (amit éppen ebben az időben kezdett propagálni az OMGE egyik lelkes alapítója, Korizmics László mérnök és mezőgazda). A két főfeladatcsoport között pedig a csapadékvisszatartás és megőrzés első és legtermészetesebb eszközének tekintett erdősítésben a modem tározási törekvések előzményei is felismerhetők.

P. Károlyi Zsigmond

Irodalom: Lipthay Sándor: Gróf Széchényi István műszaki alkotásai. Bp. 1896. 179 p.

Károlyi Zoltán—Károlyi Zsigmond—Vázsonvi Ádám: A magyar vízszabályozások története. Bp. 1966. Előkészületben.

192