Vízgazdálkodás, 1966 (6. évfolyam, 1-6. szám)

1966-10-01 / 5. szám

A szomszédság jogelvével nem egyeztethető azonban össze az a magatartás, ha egy állam a folyóra olyan befolyást gyakorol, ami egy másik államterület természeti Viszonyait jelentős mértékben befolyásolja (ilyen pl. a folyásirány megváltoztatása, a visszaduzzasztás, vagy folyamatos vízelvezetés) ugyanakkor az okozott kárért nem hajlandó megfelelő kártérítést fizetni. Jóllehet a folyók fizikailag és jogilag az államterülethez tartoznak, vizük azonban nem mozdulatlan, hanem mozgó elem, ami ma az egyik állam területén, holnap a másikén tartózkodik. Ez egy nem elhanyagolható ténykörülmény. Meg kell tehát állapítanom, hogy a nemzetközi folyam jog értelmében méltányos jogelv az, miszerint a felsőfolyásmenti államnak, bár jogában áll a folyóvizet szükségleteinek kielégítése érdekében felhasználni, ennek során azonban tekintettel kell lennie az alsófolyásmentiek érdekeire és az őket ért sérelem arányában megfelelő kártérítés fizetésére köteles.

Jóllehet egyetemes jogszabály a folyóvízfelhasználásra vonatkozóan nincs, e tekintetben bőséges speciális joganyag jött létre. Az 1923. december 9-i idevonatkozó többoldalú genfi egyezmény a több államot érdeklő vízierőművek létesítésével kapcsolatos szabályozás tekintetében az érdekelt államokra csak azt a kötelezettséget hárította, hogy egy ilyen szabályozási tervet közösen tanulmányozzanak. Ez csupán formális kötelezettség. Az USA és Mexikó közötti 1944. február 3-i megállapodás értelmében Mexikó felhasználja a Rio Grande és a Colorado folyók vizét. 1954-ben Jugoszlávia és Ausztria a Dráva folyó felhasználására vonatkozóan kötött egyezményt és ugyanezt tette Spanyolország és Portugália 1927. augusztus 11-én a Douro folyóra nézve. Az egyes konkrét egyezményekből azonban egyetemes szabályokra következtetni nem lehet. A Nemzetközi Állandó Bíróság 1937. június 28-i határozata a Maas folyó vízének használatára és az ezt megelőző 1929. szeptember 19-i döntése a Nemzetközi Oderabizottsággal kapcsolatban szintén nem adnak tájékoztatást a folyónak a hajózáson kívüli felhasználásakor érvényesítendő jogelvek tekintetében.

A Nemzetközi Jogi Intézet a belvizek hajózáson kívüli felhasználására vonatkozóan 1961. szeptemberében Salzburgban kidolgozott egy határozatot. Osztva azt a felfogást, hogy a szomszédsági kapcsolat egyik alapelve az, hogy a másikat ne érje jogellenes kár és hogy a tervek közös megtanácskozása és a több állam kölcsönös egyezménye a vizek felhasználásának ésszerű szabályozását eredményezheti, az Intézet megállapította, hogy e tekintetben több nemzetközi jogi szabály él és ezzel kapcsolatban több ajánlást tett. Az Intézet szerint minden államnak joga van a területét átszelő vagy határoló vizek felhasználására — feltéve, hogy ellenkező nemzetközi kötelezettség nincs —, de tekintettel kell lennie a vízlefolyásban érdekelt egyéb államok vízfelhasználási jogára. A vízfelhasználási jogok tekintetébeni nézeteltérés esetén a méltányosság alapján kell eljárni. Ennek során a tényleges szükségleteket kell figyelembe venni, a vizet felhasználó államnak azonban biztosítani kell az egyéb parti államokat a tekintetben, hogy azok az érdekeiket ért sérelemmel arányos kártérítést kapjanak. Az Intézet szerint az alsófolyásmentiek érdekét érintő fontosabb közmunkákat csak a nekik adott előzetes tájékoztatás után lehet elvégezni. Amennyiben az államok egyike által végzett munkálatokkal szemben a többiek ellenvetéssel élnek, úgy az érdekelteknek tárgyalniuk kell, hogy a kérdésben ésszerű időn belül megállapodás születhessen. A jóhiszeműség elvének megfelelően e tárgyalások alatt, a nézeteltérések súlyosbodásának elkerülése érdekében, valamennyi állam köteles a vitatott munkák folytatásától tartózkodni. Amennyiben ésszerű időn belül az érdekelt államok egyetértésre jutni nem tudnak, úgy választott bírói eljárás lefolytatása ajánlatos. Amennyiben a munkálatokat kifogásoló állam megtagadja, hogy ehhez az eljáráshoz hozzájáruljon, a másik állam jogosult — egyébkénti felelősségének terhe mellett — a munkákat elvégeztetni. Az Intézet ajánlja az egy ■vízgyűjtőmedencében érdekelt államoknak, hogy

gazdasági fejlődésük elősegítése és a nézeteltérések megelőzése érdekében, amennyiben célszerűnek tartják, dolgozzanak ki közös vízfelhasználási terveket.

Oppenheim, illetve Lauterpacht arra az álláspontra helyezkedett, hogy a nem-nemzeti, határ- és nemzetközi folyók vize nem áll egyetlen állam hatalma alatt sem, mivel a nemzetközi jog egyik szabálya, hogy egy állam sem jogosult természeti viszonyait egy másik állam természetes természeti viszonyai rovására megváltoztatni. Ebből a helyes szomszédsági elvből e jogtudósok szerint nemcsak a szomszéd állam területére is belépő folyó felsőfolyásának megállítása vagy elterelése tilos, de a folyó vizének olyan felhasználása sincs megengedve, ami a szomszéd államban veszélyt okozhat (pl. áradás), vagy megakadályozza azt, hogy az a saját területén folyó vizét rendeltetésszerűen használhassa. A Lac Lanoux eset jogelveit és a Nemzetközi Jogi Intézet 1961. évi idevonatkozó állásfoglalását egybevetve Oppenheim és Lauterpacht fenti jogelveivel, meg kell állapítanom, hogy a szerzők túl merev és a nemzetközi folyamjog gyakorlata által elvetett jogelveket alakítottak ki. A felsőfolyásmenti állam ugyanis az alsófolyásmenti kifejezett érdekei kárára is érvényesítheti területi szuverenitásából eredő vízfelhasználási jogait, de megfelelő kártérítés fizetésére köteles. Oppenheim nem is tudja bírói döntvénnyel álláspontját alátámasztani. A Connecticut folyó két kis, mindkét államot átfolyó mellékága vizének felhasználásával kapcsolatban Connecticut állam a felsőfolyásmenti Massachusetts ellen 1931-ben pert indított; Boston vízellátásának megjavítása érdekében, ugyanis ezen ágak vízfolyását eltérítették. Az amerikai legfelső bírósági ítélet az általunk előbbiekben előadott jogelv értelmében döntött és megállapította, hogy az eltérítés következtébeni alsófolyásmenti kár elhanyagolható, a felsőfolyásmenti fél javára mutatkozó haszonnal szemben.

A folyók vízfelhasználási problémáinak megoldására az ismert nyugatnémet folyamjogász, Berber, öt elméletet ismertet:

1. Az abszolút területi szuverenitás elvét, melynek értelmében az állam szabadon rendelkezik a területén átfolyó vizzel, de nincs joga más országoktól a folyóvíz háborítatlan odafolyását igényelni; ez a felsőfolyásmentiek érdekét honorálja.

2. Az abszolút államterületi integráció elvét, melynek értelmében az államnak joga van a felsőfolyásmentiektől a természetes vízfolyást igényelni, de a maga részéről sem jogosult a más államok irányába történő lefolyást korlátozni. Ez az elmélet az alsófolyásmentiek érdekét tartja szem előtt.

3. A korlátozott területi szuverenitás elvét, melyet egy másik állam területi jogainak ugyancsak korlátozott mértékű tekintetbevétele jellemez.

4. Az államterület korlátozott integrációjának elvét, melyet egy másik állam területi szuverenitásának korlátozott mértékű érvényesítése korlátoz.

5. Olyan vízközösségi elv, melyet valamennyi parti államra érvényes olyan abszolút korlátozás szabályoz, hogy a folyó vizével egyik parti állam sem rendelkezhet a másik pozitív együttműködése nélkül.

A Berber által ismertetett öt vízfelhasználási elmélet nem függetleníthető a gazdasági-társadalmi fejlődés történeti korszakaitól. A feudalizmusban az abszolút területi szuverenitás elve érvényesült, a klasszikus kapitalizmus korában (lásd Oppenheim vízhasználati jogelveit) az abszolút területi integráció elvének megvalósítására törekedtek, végül a szocialista társadalmi rendszerben ki fog alakulni a folyamjogban a vízközösség elve. A gazdasági-társadalmi alakulatoknál elszakítva nem lehet ezeket az elméleteket tárgyalni. A folyamjog jelenlegi szakaszában a 3., illetve 4. pontban ismertetett elméletek tükröződnek a vízfelhasználással kapcsolatos államközi egyezményekben, de 1957-ben a Lanoux-tó eset kapcsán született olyan döntőbírói ítélet, amelyik már tartalmazza a vízközösség folyamjogi elvének csíráit.

160