Vízgazdálkodás, 1965 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1965-06-01 / 3. szám

tosság jut kifejezésre alapvetően a víz egység­árának képzésében: az önköltség és az átlagos nyereség alapján képzett ár közel kétszerese lesz az eddigi árjegyzékben használt egységár­nak (az eddigi ún. költségámak). Azonkívül jellemző sajátosságot jelent a ter­mészeti adottságok hatása a vízgazdálkodási létesítmények építésére és üzemeltetésére. A vízgazdálkodás vállalati irányításának új rendszerében a vízgazdálkodási létesítmények üzemeltetésének a természeti adottságoktól füg­gősége és az önköltség magas szerves össze­tétele kihatással lesz az anyagi érdekeltség op­timális módszereinek kiválasztására. A népgazdaságban a terv-irányítás új rend­szere hatékonyságának előfeltételét képezi az áru-pénz kapcsolatok további fejlesztése, aktí­vabb érvényesülése. Meg vagyunk győződve arról, hogy a vízgazdálkodásban is érvényesítve ezt az elvet, a tervirányítással együtt lehetőség nyílik az árpolitika fokozatos kibővítésére és elmélyítésére, ami messzemenő jelentőséggel bír a vízforrások intenzív kihasználása, a kis vízigényű és kevés szennyvizet termelő ipari technológiák fejlesztése, a vízzel, mint értékes nyersanyaggal való takarékos gazdálkodás szempontjából, továbbá olyan szempontból is, hogy a vízforrások ne váljanak gazdaságunk fejlődésének korlátozó elemeivé. A vízgazdál­kodási törvényre támaszkodó eddigi, főleg direktívák alapján történő tervezési intézkedé­sek és a törvényhozási és igazgatási eszközök kihasználása a fejlődés jelenlegi szakaszában elégtelennek bizonyultak. Az egyes ágazatokban az áru-pénz kapcso­latok mélységét azon szervek termelési speciali­­zálásának, munkamegosztásának mértéke hatá­rozza meg, amely összességükben az ágazat műszaki-termelési alapját képezik. Ezekből az általános ismeretekből kiindulva megállapítható, hogy a vízgazdálkodás szerve­zete — mint egész — magas fokú specializáló­dást ért el. Helytelen volna azonban ebből a tényből azt a látszólag természetesnek tűnő következtetést levonni, hogy az áru-pénz kap­csolatok a vízgazdálkodás terén már elérték az ennek megfelelő színvonalat. Jelenleg ugyanis a vízgazdálkodás gazdálkodási feltételei között — amikor az értéktörvény objektíve hat — az a különleges, furcsa helyzet áll fenn, hogy a vízgazdálkodási szervezet termékének átadása a fogyasztó részére nem áru formájában történik. A víz nagy része, mint a vízgazdálkodási ter­melési folyamatok terméke, nem képezi csere tárgyát és azt a vízügyi szervezetek a felhasz­nálóknak díjtalanul adják át. Ez pl. a jelenlegi helyzet az öntözési, hajózási célokra és az egyéb vízfogyasztók részére a felszíni vízforrásokból történő, évi 15 ezer m3-nél kevesebb mennyi­ségű víz szállítása, illetve felhasználása eseté­ben. Előzőekből következik az a felismerés, hogy a vízgazdálkodásban a tervirányítás új rend­szerének hatékonysága, ehhez az előfeltételek megteremtése érdekében elkerülhetetlen az áru-pénz kapcsolat céltudatos bővítése olymó­don, hogy a vízgazdálkodási szervezetek által a fogyasztónak szállított összes termék áru jel­legűvé, azaz pénz útján megvalósuló csere tár­gyává váljék. A probléma megoldása tehát az, hogy a teljes víztermelés, mint a vízgazdálko­dási szervek fő tevékenységének összterméke, a gazdasági forgalomban pénz formájában reali­zálódjék. Az áru-pénz kapcsolatok bővítése és mélyítése a vízgazdálkodásban nem jelent tehát semmi mást, mint az értéktörvény hatásának céltudatos kibővítését ebben az ágazatban a gaz­dasági fejlődés ösztönzése érdekében, összhang­ban gazdaságunk általános jellegével. Vízgazdálkodásban az értéktörvény korlátozott hatása nemcsak az áru-pénz kapcsolatok általá­nos elégtelenségében nyilvánul meg, de abban is, hogy az árutermelés és a víz forgalmazása területén az értéktörvény hatása csak korláto­zott mértékben érvényesül. Mindezek legjellem­zőbben a víz árában tükröznek vissza. (Az ivó és ipari víz ára és a csatornadíj a termelés ön­költségének színvonala alatt mozog.) Ez azt is bizonyítja, hogy az áru-pénz kap­csolatok kibővítése és elmélyítése az ár proble­matika megoldását, tehát az árak rendezését követeli meg. A vízgazdálkodás termelési folyamatának komplex értelmezése mellett az árképzés során figyelembe kell venni a felszíni és talajvíz for­rások hasznosítása alkalmával a vízkivételre és a víz minőségének javítására fordított élő és tárgyiasult munka összes költségét (amennyi­ben a fogyasztónak szállított víz kitermelésével kapcsolatos költségekről van szó). Mivelhogy a vízgazdálkodási szervezetek nemcsak kitermelik a vizet, hanem egyidejűleg azt mint kész ter­méket a felhasználás helyére el is szállítják és annak értékét pénz formájában realizálják, érthető, hogy végső soron az árképzésnél a for­galmi költségeket is figyelembe kell venni (te­hát mind a termelési folyamattal kapcsolatos költségeket, mind a forgalmazás nettó költ­ségeit). A víz egységárának minden esetben biztosí­tania kellene minimálisan a víztermelésre for­dított élő és holt munka költségeinek megtérü­lését és olyan nyereséget, amely hatásosan ser­kentené a vízügyi dolgozók kollektív és egyéni anyagi érdekeltségét és a fogyasztókat a víz gazdaságos felhasználására. A vízgazdálkodás áru-pénz kapcsolatainak bővítése és mélyítése néhány éves folyamat, amely megfelelő ütemben valósul meg. Ezt nem­csak az egész népgazdaság területén érvé­nyesülő árfinomítási folyamat, hanem a vízgaz­dálkodás mérés-technikájának fokozatos tökéle­tesítése teszi lehetővé. Cestmir Matousek, a csehszlovák Mező-, Erdő- és Vízgazdálkodási Minisztérium főosztályvezetője. 75

Next

/
Thumbnails
Contents