Vízgazdálkodás, 1964 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1964-08-01 / 4. szám

Mint a 2. táblázat mutatja, a vízvezetékhálózatok 15%-ót, a csatornák 29%-át 48 évnél régebben fektették, tehát ezeknél már aránytalanul magas fenntartási költségek merülhetnek fel. A rejtett csőtöréseken, tömítetlenségeken elszivárgó víz a vízművek üzemében jóval a megengedett fölé emelik a hálózati és szolgáltatási vízveszteséget. Csatornáknál a túlzott mértékű infiltráció a hálózatok és szennyvíztisztító telepek túlterhelésével, az intenzív exfiltráció pedig a talajvíz elszennyeződésével jár.

A vízvezetékhálózatok 85%-a a fektetés ideje szerint még gazdaságosan üzemeltethető, de az üzemviteli gyakorlat azt mutatja, hogy erősen agresszív talajvíz (pl. Egerben), vagy alábányászás miatt mozgó altalaj (pl. Tatabányán) 50 évesnél újabb hálózatokban is komoly károkat okozhat. A 2. ábrán látható hogy a régi hálózatok jelentős része Budapesten fekszik. Mint az utóbbi években az új útburkolatok építése előtt végrehajtott vezetékcserék is mutatták, a régi öntöttvas csövek korróziós hatások következtében teljesen tönkrementek, gyakorlatilag a talaj nyomása tartotta össze őket. A községi hálózatoknak mindössze 3,9%-a régebbi 48 évesnél, de ezek túlnyomórészt és a 28—47 éves vezetékek jelentős része is a korrózióra rendkívül érzékeny kovácsoltvas és külső védőréteggel el nem látott acélcsövekből áll (bányásztelepi vízművek, alföldi körzeti vízvezetékek).

A csatornahálózatok kereken 29%-át fektették 48 évnél régebben (2. táblázat), így ezeknél az elavult vezetékek cseréjének szükségessége fokozottan érvényesül. Az ennél későbben fektetett csatornák egy része is tönkrement, főként a szabályrendeletek előírásainak ellenére azokba vezetett káros (savas, lúgos, stb.) ipari szennyvizek hatására.

Budapesten a csatornák több mint 43%-a 48 évesnél régibb, ami azt mutatja, hogy a Fővárosi Csatornázási Művek rekonstrukciója már nem sokáig halasztható a szolgáltatás zavartalan fenntartásának komoly veszélyeztetése nélkül. A vidéki városokban az elavultnak minősíthető vezetékek hossza az egész hálózatnak csak 23%-a, ami lényegesen kedvezőbb a budapesti helyzetnél. Néhány városi csatornaműnél azonban a 48 évesnél régebbi hálózatok részaránya lényegesen nagyobb, mint a vidéki városok átlaga. (Pl. Szegeden 42%, Szombathelyen 40%, Veszprémben 45%.)

A HÁLÓZATOK ANYAGA

A vízvezetéki csövek anyagát az üzemi nyomás, a talaj állékonysága, a talajvíz minősége és a szállított víz vegyi összetétele alapján választják meg. A csőgyártási technológia fejlődésével a „klasszikus” öntöttvas csövek mellett mind újabb anyagféleségekből állítanak elő nyomócsöveket. így a könnyebb aszbesztcement csövek használata hazánkban már széles körben elterjedt. Műanyag (PVC) csöveket csak pár éve gyárt a magyar ipar, alkalmazásukat azonban ma még viszonylag magas áruk erősen korlátozza. E kis átmérőjű csöveket elsősorban a falusi törpe-vízműveknél lehetne fektetni, de beszerzési költségeiket a vízellátási társulatok szűkös pénzforrásaiból nem lehet fedezni. A műanyagcsövek alapanyagának hazai előállítása egy-két éven belül megoldódik, ami az ennek következtében várható árcsökkenés eredményeként gyors elterjedésükkel jár majd. Megfelelő minőségű vasbeton nyomócsöveket hazánkban még nem gyártanak, így vízmüveink hálózatában csak néhány kilométer hosszú, egyedi előállítással, kísérleti célra készült vasbeton csőszakasz fekszik.

Az öntöttvas, aszbesztcement, műanyag és a nálunk megfelelő minőségben még nem gyártott vasbeton nyomócsövek helyesen alkalmazva megfelelnek a vízművek korszerű üzemi követelményeinek. A hazai nyomócsőgyártás adottságai miatt azonban a minden méretben előállítható öntöttvascsövek kivételével az egyes csőfajták használatát azok legnagyobb átmérője korlátozza. Így pl. a nagvobb víztömegeket szállító főnyomóvezetékek 1962. évig nem voltak aszbesztcement csövekből fektethetők, mert ilyen csöveket max. 300 mm-ig gyártott a magyar ipar. (1963-ban a nvergesújfalui Eternit Művekben megindult a (5 400 —500 mm-es csövek gyártása is.)

Acélcsöveket azok magas ára miatt rendszerint csak 6—8 atm-nál magasabb üzemi nyomás, vagy kedvezőtlen, lápos talajviszonyok esetén fektettek. A KSH statisztikai felmérése során a nagy átmérőjű, agreszszív talajvíz ellen külső bevonattal védett, tehát a korszerű üzemi követelményeknek megfelelő acélcsövekkel egy kategóriába kerültek az épületszerelvényeknél használt varratos acélcsövek, melyek fektetése a tűzoltási biztonságot nem kielégítő kis méretük és korrozióérzékenységük miatt a csőhálózatokban nem kívánatos.

Az „egyéb” vízvezetéki csövek alatt főként kovácsoltvas, esetleg ólomcsöveket kell érteni, melyek utcai csőhálózatoknál a korszerű üzemviteli követelményeknek már nem felelnek meg.

Mint a 3. táblázat mutatja, vízvezetéki hálózataink túlnyomó többsége öntöttvas, illetve azbesztcement nyomócsövekből áll, amelyek az összes csőhossz 38, illetve 42%-át képviselik. A legrégibb és egyben legnagyobb teljesítményű Fővárosi Vízműveknél az öntöttvascsövek részaránya közel 70%, a legújabb községi hálózatainknál viszont az azbesztcement csövek vannak túlsúlyban, részarányuk 51%. (L. 3. ábra.)

A korszerű üzemi követelményeket már nem kielégítő kisméretű acél-, valamint kovácsoltvas csövek zömmel a falvakban fekszenek, ahol az összes vezetékhossz 28, illetve 6.4%-át teszik ki. E csövek fokozatos kicserélése a régi bányász-lakótelepi vízműveknél az első ötéves terv végéig nagyobbrészt megtörtént, a körzeti vízvezetékeknél pedig azok gépi üzemre való átalakítása keretében az elmúlt évek során kezdődött meg. 1962-ben a körzeti víz-CSATORNAHALÓZATOK

1915 előtt fektetve

1916-1965között fektetve

1935 után fektetve

2. ábra. Vízvezeték- és csatornahálózataink 1962. évvégi hosszának megoszlása a fektetés ideje szerint.

107