Vízgazdálkodás, 1962 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1962-09-01 / 3. szám
86 VÍZGAZDÁLKODÁS energiatörő és vízhozammérő műtárgy csatlakozik. A Rakaca-patak gát alatti szakaszának egy része megszüntetésre került, míg hosszabb szakasza a Bódva torkolatig szabályozva lett. A gát északi szélénél egy 30 m3/sec kapacitású surrantó is épült vészkiömlői rendeltetéssel. A megfelelő üzemeltetés biztosítására a gátőrházakban többek között VITUKI laboratórium került elhelyezésre, az árvédekezési anyagok részére zárt raktár épült és a Bódva vízállását távjelző vízmérce jelzi a kezelőházba, melynek révén a kiegészítendő vízhozam megállapítható. A tóba érkező és onnan távozó vízmennyiségek regisztrálására mérő műtárgyak épültek. A gát süllyedését és ülepedését a gáttestbe épített teleszkópos észlelő berendezéseken lehet mérni. A szivárgási jelenségek vizsgálatára talajvízszint észlelő kutak szolgálnak, illetve a gáttesten átszivárgó vizek mennyiségi mérésére az alvízi műtárgyban van lehetőség. A gát építésével kapcsolatban mintegy 4,5 km A felszín alatti vizek öntözésre való felhasználása — a néhány évvel ezelőtti fellendülés óta — egyre jelentősebb szerepet tölt be vízgazdálkodásunkban. Az időközben megindult kutatások és az eddigi tapasztalatok alapján az ún. csőkutas öntözés létjogosultsága — a bő vízadóképességű területeken — ma már vitathatatlan. Vannak azonban olyan vidékek, ahol az előfeltételek kevésbé kedvezőek, de más víznyerési lehetőség hiányában a csőkutas öntözés mégis elterjedt. Ilyen a Dél-Tiszántúl egy része is, melyet röviden bemutatunk. Csőkutas öntözéssel már az 1930-as évek elején foglalkoztak ezen a vidéken, elsősorban az orosházi kertészetekben. A mezőgazdaság szocialista átszervezése óta a termelőszövetkezetek is egyre fokozódó mértékben használják ezt az öntözési formát, míg az állami gazdaságok 1960-ban kezdték meg a csőkutak építését. Az öntözött terület nagyságára vonatkozóan megemlítjük, hogy Dél-Tiszántúlon az elmúlt évben 44 termelőszövetkezet 860 kh-on, az állami gazdaságok pedig 450 kh-on folytattak csőkutas öntözést. A csőkutas öntözés területi elterjedését és az egyes öntözőtelepek nagyságát az ábra szemlélteti. Mint látható, a felszín alatti vizek öntözésre való felhasználása lényegében ott terjedt el, ahol felszíni vízfolyások nincsenek, illetve ahová a különböző öntözőrendszerek vize már nem jut el. Az egyes öntözőtelepek — különösen a termelőszövetkezeteknél — általában kis kiterjedésűek (10—20 kh), és ezeken túlnyomórészt konyhakerti növények öntözése folyik. Nagyobb egységek csak egy-két termelőszövetkezetnél és néhány állami gazdaságban alakultak ki. Utóbbiaknál jelentősebb szántóföldi öntözést is találunk. hosszú makadámút áthelyezése vált szükségessé, a vízgyűjtő terület egy részén pedig az erózióvédelmet szolgáló vízmosáskötő műtárgyak létesültek, továbbá a tó egyik oldalán jelentős fásításra került sor. A Rakaca-völgyi tározó tervezésének és építésének irányítását az Országos Vízügyi Főigazgatóság látta el, a beruházói teendőket a Vízügyi Nagylétesítmények Beruházási Igazgatósága, a tervezést a Vízügyi Tervező Iroda, a kivitelezést a Vízügyi Építő Vállalat végezte. Ezen kívül az előmunkálatokban és kivitelezésben, valamint az üzemeltetést követő időszakban szükséges mérésekben a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet is részt vett, illetve még feladatai vannak hátra. A létesítmény üzemeltetését az Északmagyarországi Vízügyi Igazgatóság végzi, azonban a műtárggyal kapcsolatos vízlebocsátási és egyéb teendők a Sajómén ti Vízmű Vállalat hatáskörébe tartoznak. Szdkváry Jenő A víznyerés lehetőségét ezen a vidéken a régi Maros-medrekben lerakodott durva üledékek (homok, kavicsos homok) biztosítják. Ezek horizontális kiterjedése nehezen határolható körül, de csőkúttelepítés szempontjából a kb. Lökösháza—-Orosháza irányú, mintegy 30 km széles sáv jöhet elsősorban számításba. Az eddigi csőkutas öntözések is lényegében erre a sávra terjednek ki (1. ábra). A vízadó rétegek mélysége, vastagsága és szemösszetétele igen változó és bonyolult képet mutat. A legkedvezőbb terület az országhatártól kb. Medgyesháza vonaláig terjed. Itt a legtöbb esetben jó vízadóképességű, vastag, kavicsos homokrétegek találhatók. A terület többi részén — elsősorban a felhasználható rétegek finomabb szemösszetétele miatt, — kedvezőtlenebbek a viszonyok. A geológiai adottságok döntik el a csőkutas öntözéssel kapcsolatos legfontosabb kérdést, a kutak vízhozamának nagyságát. A táblázatban tájékoztatásul közöljük néhány nagyobb teljesítményű kút általunk mért vízhozamait. A felsorolt kutak — a telekgerendási és kondorosi kivételével — a terület DK-i részén találhatók és az említett kavicsos homokrétegre települtek. A kunágotai és eleki csőkútnál mért értékek nem mutatják helyesen az igénybe vett réteg vízadóképességét, mivel a kutak műszaki megoldása nem kielégítő (kis átmérő, rövid szűrőszakasz, mély nyugalmi vízszint stb.). A terület többi részén a közép- vagy durvaszemű homokrétegekre települt csőkutak vízhozama általában 300—500 1/p közötti; a táblázatban szereplő telekgerendási és kondorosi kút hozamát, mint kiugróan magas értékeket közöltük. A kutak nyugalmi vízszintje a különböző mélységű vízadórétegek, a domborzat alakulása stb. miatt igen eltérő, de leginkább 2—4 m A csőkutas öntözés elterjedése és lehetőségei Dél-Tiszántúlon
