Vízgazdálkodás, 1962 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1962-09-01 / 3. szám
96 vízgazdálkodás eltűnése, eltőzegesedése, melyek kitűnő ívóhelyet” biztosítottak a halaknak és az ivadék fejlődését is zavartalanul segítették elő. Megbolygatta a halállomány természetes környezetét a motoros hajózás és a vízi sportélet nagyarányú kibontakozása is. Az intenzív halászat a halak kapitális kifejlődését gátolja. A 30 kg-on felüli példányok ma már ritkaság számba mennek. Az utolsó 10 év rendelkezésünkre álló statisztikája szerint 25 db 30 kg-on felüli harcsát fogtak a Balatonban. (A leső harcsa — Silurus glanis L. — tudvalévőén édesvizeink legnagyobb hala.)7 Az utóbbi 10 évben fogott balatoni harcsák közül 64% 30—39 kg súlyú, 12% 40—49 kg közötti súlyú, 20% súlya 50— 59 kg között van, 60 kg-on felüli példány 1 db, azaz 4%. A balatoni halállomány mennyiségi és méretbeli csökkenése természetes velejárója a modern életnek. A felsorolt okokon kívül ehhez járul még az is, hogy a halak „ívása” idején általában magas a tó vízállása. Az „ívás” befejezése körül gyakran 20—25 cm-t, vagy még ennél is többet esik a tó vízszíne, ami mihiónyi halikra pusztulását vonja maga után. A balatoni halállomány érdekében arra kell tehát törekednünk, hogy a vízszint az „ívás” idején és azt követően az ivadék megerősödéséig változatlan maradjon. 7 Brehm: Az állatok világa II. k., Bp. 1960. 101 szerint az 1 m hosszú harcsa 10 kg súlyú, a 4 m hosszú harcsa súlya 300 kg. Milyen volt régen a Balaton? A Balaton kialakulása a nem túlságosan régi földtani múltban: a harmadkor végén és a negyedkor elején ment végbe. A Dunántúli Középhegység délkeleti lábánál, a Kárpátmedence egyik legnagyobb szerkezeti törésvonala mentén, szakaszosan bekövetkezett árkos beszakadások következtében, több-kisebb medence öszszefűződéséből jött létre, de mint minden lefolyástalan tónak, sajnálatos sorsa a feltöltődés. Ezt látjuk a Velencei- tavon, ezt a délolaszországi Lago Di Pátrián (melynek tengelyvonalában már csak mesterségesen tudnak egy csónakkal járható csatornát fenntartani). Ugyanez vár az olyan hatalmas tóra is, mint a szibíriai Bálkás, amely ma már jobbadán sásos-nádas medence. A mi Balatonunk is sokkal nagyobb kiterjedésű volt, mint napjainkban. Nyugat felé a Kis Balaton a mai zalavári erdőségeken túl terjedt. A rómaiak idejében és az azt követő századokban még hajózható volt, s így Pribina herceg, a zalavári templomerőd építtetője, a Fenékpusztai római paloták kőanyagát vízen szállíttatta az építkezés helyére. A honfoglalás és az Árpádházi királyok korában a tó kiterjedése nagyjából változatlan maradt. Mivel tönkrement az — a rómaiak által épített — zsilip, amellyel a tó vízállását szabályozták és a fölösleges vízmennyiséget a Sióba engedték le, a vízszint megemelkedett s a Balaton környéke, különösen a nyugati és déli partok mentén, még jobban elmocsarasodott. Ezeken a részeken keletkeztek a tőzegtelepek. A folyók, különösen a Zala hordaléka aránylag gyorsan feltöltötte a korábban még a tóhoz tartozó, sekélyebb mélységű részeket. Ennek ellenére — miként a levéltári források tanúsítják — az 1700-as években még csónakokkal és dereglyékkel közlekedni lehetett Fonyódtól és Balatonkeresztúrtól Somogy belsejébe 25—35 km mélységig, vagy helyenként még tovább is. Minél inkább szárazulattá váltak ezek a ma már a tóhoz nem tartozó mocsaras öblözetek, a tó mai határain belül levő medencerész fokozódó ütemben kezdett feltöltődni. Míg a feltöltődés főként a Keszthelyi öbölben és a Fenékpusztai részeken jelentkezik, a tó déli partja mentén változó vastagságú sekély partszegély (strand, shelf) alakult ki. Ezt a partot a szelek által irányított hullámok hol építik, hol pusztítják. Meglepő, milyen mértékű elhabolásnak vagyunk tanúi csak 100 esztendőre visszatekintve is. Ismeretes, hogy 1853—1857 között két kataszteri felvétel is készült a Balaton-partvidéki községekről. Egyik 1853—1854-ben, a másik 1856—1857-ben. Ha ezeket a felvételeket összevetjük az 1910-es, 1930-as és 1950-es évek hasonló térképeivel, helyenként 200—300 méteres, esetleg még nagyobb mértékű partmozgást állapíthatunk meg. Az uralkodó szélirányt figyelembe véve érthető, hogy a tó északnyugati partvonala sokkal kevésbé mozog, abráziója kisebb mértékű. Helyenként azonban a partvonal előnyomulását tapasztaljuk a szabad vízfelület rovására. A partmozgás a délkeleti partvonal mentén települt üdülőhelyeket komolyan veszélyezteti. Az elhabolás néhol utat, utcákat, házakat veszélyeztet. Hol legnagyobb a veszély, hol lenne célszerű legelőbb nekifogni a partvédő művek építésének? Erre a kérdésre óhajt választ adni az a kutatómunka, amelyet a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet VI. osztálya végez részben műszeres megfigyelésekkel, részben régi térképek évszázadokra visszamenő vízrajzi adatainak felkutatásával, korszerű kiértékelésével és összehasonlításával. A kataszteri térképen kívül ugyanis levéltárainkban még több száz olyan régi kéziratos térkép van, amely a Balaton partjának egyik-másik részéről igen jó
