Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)
I. fejezet: TERMÉSZETI ADOTTSÁGOK - 2. Vízfajtáink hidrológiai jellemzése
nyitva, időnként jelentősebb mértékben szeny- nyezett. Ezt jelzik a szervesanyag-tartalom észlelési eredményeinek mérési tartománya és az oldott oxigén mennyiségének alacsony értékei. Az ammóniumion (NH4+) vizsgálati eredményei különösen a téli időszakban nagyok (2,0—4,0 mg/1); jelentősebb mértékű koncentráció értékek az esztendő minden időszakában előfordulnak. A vízfolyás hossza mentén csökken a víz szervesanyag- és NH4+-tartalima, ugyanakkor nő az oldott oxigén mennyisége, illetve az oxigéntelítettség értéke. Az Eger patak vízgyűj tőjének legnagyobb része a Bükk hegység nyugati—déli lejtőin terül el. A régebben a Tisza holt medréhez csatlakozó patak ma a kiskörei tározóba torkollik. Az Eger patak első nagyobb mellékvize, a Tarkanyi patak a befogadó vizét megkétszerezi. A fővízfolyást az Alföld peremén, Maklámál duzzasztómű zárja el és ma öntözésre használt malomcsatornába tereli. Az árapasztónak használt eredeti meder neve Rima. A Rimába ömlik az Ostoros patak, innen újra Egernek nevezett vízfolyás felveszi még a Bükk déli lejtőjének vizeit összegyűjtő Csincse patakot. A korábban a Kis-Tiszába ömlő Eger patakhoz itt csatlakozott a Mátra keleti lejtőiről érkező Laskó patak, amely ma mintegy 6 km-rel lejjebb ömlik külön a tározóba. A patak vízjárása erősen karsztos jellegre utal; különösen az almári szelvényben, de a Tár- kányi patakon mérsékli az árvizeket a nyílt karszt. E két vízfolyás karsztos jellege negatív; a területén beszivárgó vizek szomszédos vagy lejjebb fekvő vízfolyásszakaszok forrásait táplálják. Az Eger patak vízhozamviszonyait az 54. melléklet részletezi. A nagy esésű, egyenletes hozamú patak korábban malmokkal hasznosított vízenergiakészletét az elméleti vízerőkészlet hossz-szelvénnyel jellemeztük (I—31. ábra). Az Eger patak vize meglehetősen kemény (250—290 CaO mg/1), nagy sótartalmú (610—750 mg/1). A patak felső vízgyűjtőterületén a víz időnként észlelhető kisebb mértékű szennyezettségét a területről bemosódó természetes eredetű szennyező anyagok okozzák. Ezzel szemben az elvezetett kommunális és ipari szennyvizek hatására a patak Eger város alatti szakaszán a víz gyakorlatilag szenyvíz jellegűvé változik. Nagy a víz szervesanyag- és ammóniumion i(NH4+)- tartalma, jelentős nagyságú a víz biokémiai oxi- géniigénye (BOI5). A patak vizének minősége még a torkolati szelvénynél is kedvezőtlen. A Zagyva a Karancs—Medves hegység déli lejtőin ered, 5677 km^ről gyűjti össze a vizét, amely területből mindösze 4,7 km 2 fekszik a határon túl. A vízhálózat két fő vízfolyásának, a Zagyvának és a Tárnának a vízgyűjtőterülete az egyesülésüknél csaknem azonos nagyságú (2082 km2, illetve 2116 km2). A Zagyva a Cserhát és a Mátra közé hosszan benyúló széles völgyön keresztül a Mátrát nyugatról megkerülve jut ki a síkvidéki területekre és Szolnoknál éri el a Tiszát. A Zagyva főbb mellékvizei, a bal parti Báma s a Mátra legmagasabb részén eredő Kövecses patakon kívül, elsősorban a jobb partról érkeznek. Jelentősebbek a Tarján, a Kis-Zagyva, a Szuha patak és a Herédi patak vízrendszere, majd a Tárná után a legnagyobb mellékvize, a Cserhát vizeit hozó Galga, végül a Tárnával való egyesülés alatt betorkolló, már alföldi jellegű Tápió. Az aszimmetrikus elrendezésű vízgyűjtő területekkel ellentétben, mindkét fővízfolyás völgye szimmetrikus, tál alakú, A Zagyva völgyét néhány szűkület — a szurdokpüspöki, a Tar melletti és a németi — teszi változatossá. A vízgyűjtő (és egyben hazánk) legmagasabb pontja 1015 m-re, legalacsonyabb pontja 80 mire van a tengerszint felett. Az átlagos magasság 247 méter. A vízgyűjtő 66%-át a 200 m alatti síkvidéki, 32%-át a 200—600 m közötti dombvidéki területek alkotják, és csupán 2%-a emelkedik 600 m fölé. Maga a forrásvidék mintegy 500 m magasan helyezkedik el. A legfelső hegyvidéki szakaszon a meder esése 16,7 m/km; a dombvidéken ez 1,7 m/km-re, Hatvan és Jászberény között 64 cm/km-re, s végül az alsó szakaszon 12 cm/km- re csökken. A Zagyva egészen Jobbágyi községig töltése- zett, de a meder jellege és a vízfolyásszakaszok vízháztartása alapján csak a Tárná beömlése alatt minősíthető folyónak. A vízgyűjtő terület viszonylagosan nagy magasságbeli változatossága, ezzel összefüggésben a térszíni adottságok és a csapadék változatossága a lefolyásban is jelentős területi különbségeket eredményez. A sokévi átlagos éves lefolyás a Mátra tetején megközelíti a 200 mm-t, míg a vízgyűjtő alsó részén alig éri el a 16 mm-t. A jászteleki szelvényben a sokévi átlagos lefolyás 56 mm (7,5 m3/s); ez a szelvényhez tartozó sokévi átlagos éves csapadéknak kb. 10%-a. Az éves vízmennyiségek ingadozása szempontjából a Zagyva a Tisza-medence egyik legváltozékonyabb víz járású folyója; az évi közép vízhozamok minimumának és maximumának az aránya Jászteleknél 1 :9,4. Hasonló arányok jellemzik a Tárnát is; valamivel kiegyenlítettebb a Galga. Még nagyobb változékonyság jellemzi a napi vízhozamokat. Szélső esetben a több éves időszak alatt előfordult legkisebb és legnagyobb vízhozam aránya Jászteleknél 1 : 2300. A vízjárást a Zagyván és mellékvizein kiépített tározók módosítják. Hasznos térfogatuk ugyanis eléri a jászteleki szelvényben sokévi átlagban levonuló vízmennyiségek 10%-át. A Tisza-vízrendszer többi folyójához hasonlóan, a Zagyva vízrendszerében is a tavaszi hónapok a legbővízűbbek. Az éves lefolyás fele a február—április hónapokra jut. A viszonylag alacsony hegyvidékről azonban a -tavaszi hóolvadás árhullámai a Tiszáénál előbb, már márciusban levonulnak. A hóban tárolt vízkészletek lefolyása után a vízszállítás rohamosan csökken, egészen szeptemberig, a minimális értékig. A 74
