Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)
III. fejezet: A VÍZGAZDÁLKODÁS HELYZETE ÉS FEJLESZTÉSE - 10. A vízgazdálkodás nemzetközi kapcsolatai
rétében indultak meg, majd 1969-től a vízügyi együttműködés keretei között folytatódtak a tárgyalások. Ennek eredményeként 1976-ban a Magyar—Jugoszláv Vízgazdálkodási Bizottság elfogadta a Djurdjevac—Barcsi Vízlépcsőrendszer tervtanulmányát, és rendelkezett a részletesebb előkészítési munkákról. A határszakasz keleti részén az együttműködésben az árvízvédelem mellett a belvízrendezésnek van kiemelt jelentősége. A dunai jeges árvizek elleni védekezésnek fontos és sajátos része a kölcsönös tájékoztatást nyújtó jégjárási és vízjárási jelentő szolgálat, valamint a 11 nagyobb és 5 kisebb hajóból álló korszerűen felszerelt közös jégtörő hajópark. A tiszai együttműködésben a törökbecsei duzzasztásnak van újabb keletű kapcsolatfejlesztő jelentősége. A Duna-völgyben és a Kárpát-medencében ez ideig a hajózás, a halászat és a vízrajzi szolgálat tárgykörében alakult ki a vízrendszerek egészére kiterjedő többoldali (államközi) vízügyi együttműködés. A hajózás vonatkozásában a nemzetközi együttműködésnek jelentős történeti előzményei vannak és a két világháborút követően az együttműködés intézményi kereteit kellett csak felújítani és hozzáigazítani a megváltozott politikai és gazdasági adottságokhoz. A dunai halászat kérdéseinek közös érdekű rendezésére Bulgária, Jugoszlávia, Románia és a Szovjetunió 1958-ban írt alá egyezményt, amelyhez Magyarország 1962-ben csatlakozott. A vízrajzi tevékenység — amelynek központi műszaki feladatait a magyar vízrajzi szolgálat látja el — a trianoni békeszerződés rendelkezései nyomán indult meg és a második világháborút követően egyre szorosabban kapcsolódott a Dunabizott- ság, illetve a Meteorológiai Világszervezet intézményi kereteihez. Az átfogó és többoldali vízminőség-védelmi együttműködés elvi és intézményi kereteinek kialakítására a legutóbbi években mind a Duna-, mind a Tisza-völgy vonatkozásában történtek kezdeményező és előkészítő lépések, de valamennyi érintett fél számára előnyösek, illetve elfogadhatónak látszó megoldást ez ideig nem sikerült kialakítani. Az írott történelemmel csaknem egyidős jog- gyakorlati hagyományban és a nemzetközi jog szakirodaimában ma is általánosan elfogadott felfogás szerint a tengeri kijárattal rendelkező és több állam területén áthaladó hajózható folyókat a hajózás vonatkozásában nemzetközi fo- lyónak kell tekinteni. Az európai vízi utakra vonatkozóan ezt az elvet a napóleoni háborúkat lezáró 1814—15. évi bécsi kongresszus foglalta a mai időkig is kiható nemzetközi egyezménybe, amelynek nyomán a Rajnára vonatkozóan 1831- ben, a Dunára vonatkozóan pedig 1856-ban jött létre a mai joggyakorlat első elődjének tekinthető nemzetközi egyezmény a hajózás szabadságának érvényre juttatására. A Duna nemzetközi vízi útként történő hasznosítását ilyen módon megalapozó jogi és intézményi kereteket az első világháború után a Nemzetközi Dunabizottság, majd a második világháború után az 1948. évi belgrádi egyezménnyel létrehozott Dunabizottság alkalmazta és fejlesztette tovább, a megváltozott politikai és gazdasági helyzet igényei szerint. A dunai hajózás mai helyzetét és fejlődési irányzatait meghatározó belgrádi egyeményt megkötésekor hat parti ország (Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia, Románia, Bulgária és a Szovjetunió) írta alá; Ausztria 1960-ban csatlakozott az egyezménnyel létrehozott bizottsághoz, míg az NSZK mindmáig csak megfigyelőként vesz részt a Dunabizottság munkájában. Ennek fő oka, hogy a belgrádi egyezmény az Ulmig terjedő teljes Duna-szakaszt nemzetközi vízi úttá nyilvánítja, amihez az NSZK — főként a Duna—Majna-—Rajna-csatorna létesítésével kapcsolatos vonatkozások miatt — nem kíván hozzájárulni. Az 1948. évi belgrádi egyezmény tartalmazza a kereskedelmi hajózás szabadságát minden ország számára, és előírja a parti államok együttműködését a hajózás igazgatási, technikai-szervezési jellegű feltételeiben. A parti államok szuverenitására alapozva, az egyezmény szerint az érdekelt országok területükön jogosultak — egyeztetett feltételekkel — a hajózás szabályozására és az adott folyószakasz igazgatására, valamint kötelesek gondoskodni a hajóút fenntartásáról és fejlesztéséről. Az együttműködés koordináló szerve a Dunabizottság, amelynek ajánlástevő hatásköre van. Az ajánlásoknak ugyan nemzetközi jogi kötelező jellege nincs, azonban elfogadásuk esetén beépülnek a tagországok belső jogrendszerébe, és ennek rendelkezésein keresztül érvényesülnek. A vízgazdálkodási fejlesztés szempontjából többek között a Duna hajózási paramétereire vonatkozó ajánlásoknak van jelentősége; ezek szerint az I. fejlesztési ütemben 2,5 m-es, a II. a folyócsatornázással kapcsolatos ütemben pedig 3,5 m-es mélységű és 120—150, illetve 180 m szélességű hajóutat kívánatos fenntartani. A határvízi együttműködések többoldalúvá fejlesztésének kezdeményező példái a magyar— jugoszláv—osztrák megállapodás, valamint a Tiszai Állandó Munkacsoport létrehozása. Minthogy a magyar—osztrák országhatár nem érinti a Mura és a Dráva folyót, a magyar- osztrák határvízi bizottság nem foglalkozik a két folyót érintő kérdésekkel. A magyar tájékozódási lehetőséget teremti meg a Magyar—Jugoszláv Vízigazdálkodási Bizottság, a Jugoszláv—Osztrák Állandó Mura Bizottság és a Jugoszláv—Osztrák Dráva Bizottság elnökei által aláírt háromoldali vízgazdálkodási megállapodás, amely lehetővé teszi, hogy szakértőink esetenkénti kezdeményezése és előzetes egyeztetés szerint — részt vegyenek a Jugoszláv—Osztrák Állandó Mura Bizottság és a Jugoszláv—Osztrák Dráva Bizottság azon megbeszélésein, amelyeken a magyar folyószakaszok szempontjából közvetlen jelentőségű kér400
