Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)
III. fejezet: A VÍZGAZDÁLKODÁS HELYZETE ÉS FEJLESZTÉSE - 10. A vízgazdálkodás nemzetközi kapcsolatai
működés valamennyi területi vonatkozását át tudják tekinteni. Partnerországainkban a vízügyi kérdések általában több állami szakhatóság között oszlanak meg és ezeknek területi tagozódása gyakran eltér egymástól. A társadalmi adottságok között — a Kárpát-medence népeinek sokfélesége és területe elszórtsága folytán — kiemelkedő jelentősége van a vízügyi együttműködésben érintett helyi lakosság, a közvélemény tájékozottságának, illetve állásfoglalásainak is. Az együttműködés vízgazdálkodási adottságai A Kárpát-medencében kialakult és kialakítható együttműködésben a vízgazdálkodási adottságoknak kezdeményező és iránykijelölő szerepük van a hidrológiai folyamatokhoz kapcsolódó külső (az országhatárokon túlnyúló) externalitá- sok, a konfliktushelyezetek, illetve közös érdekű hasznosítási és szabályozási lehetőségek alakulásában. A Kárpát-■medence vízgazdálkodási adottságait az együttműködés főbb tárgykörei szerinti csoportosításban az alábbiak szerint lehet jellemezni: Az árvízvédelem és árvízkárelhárítás tárgykörében azt kell elöljáróban hangsúlyozni, hogy ezen a téren az együttműködés vízgazdálkodási adottságait a Tiszára, Dunára és a főbb mellékfolyókra vonatkozóan a 18. és 19. század nagyszabású ánmentesítési munkák lényegileg rögzítették. Töltésezett folyóinkon ezért az árvízi együttműködés általában határvízi feladatként tekinthető és csak akkor válik ismét a folyók egészét érintő „rendszerproblémává”, ha a vízgyűjtőbeli, vagy a mederbeli vízlefolyás tényezői, illetve a kárelhárítás iránti igények a vízrendszerek egészét érintő mértékben megváltoznak. Az országhatárt keresztező, vagy alkotó és ma még nem töltésezett vízfolyások esetében azonban az árvízi együttműködést mindig célszerű rendszer problémaként kezelni, vagyis az árvízkár-elhárítás valamennyi reálisan szóba jöhető módozatának mérlegelésével megindítani. Az árvizek az országhatárokon át történő mozgásában Magyarország helyzete mindenkor veszélyeztetett. Egyrészt azért, mert Jugoszláviát kivéve minden Kárpát-medencében érdekelt ország területe magasabban fekszik Magyarországénál (még Jugoszlávia egyes részei is), ami miatt a víz ezeknek az országoknak a területérő folyik rá a magyar területekre. Másrészt, Magyarország területének egyötödénél is több az árvizek által fenyegetett, mélyfekvésű terület. Az árvízvédelem Magyarországon az első világháború előtt társulati feladat volt és a Duna völgyében 38, a Tisza völgyében pedig 41 társulat, kereken 36 000 km2 területen működött. A belvízvédelmi együttműködés adottságai is a múlt századi nagyszabású vízirendezésekig nyúlnak vissza. Lényeges különbség a két tárgykör között, hogy a rendszer-elvű vizsgálatok alapján jelentő vízgyűjtő területek a belvízképződés vonatkozásában általában jóval kisebb méretűek, továbbá, hogy lehatárolásuk, ill. belső szerkezeti tagozásuk megfelelő műszaki beavatkozásokkal könnyebben módosítható, mint az árvíz esetében. A belvízrendszerekből összesen 33 ezer km2 terület teljes egészében nálunk, 42 ezer km2 ösz- szes területű a szomszédos országoknál van. 21 ezer km2 pedig megosztódott. A szomszéd országokhoz tartozó belvízrendszerek közvetlen belvízi együttműködést ugyan nem igényelnek, de — amennyiben vízraj zilag felettünk helyezkednek el — a befogadó vízfolyás révén egyéb (pl. vízminőségi) problémát okozhatnak. Az együttműködés elsősorban a harmadik csoportra, a megosztott vízgyűjtő területű rendszerekre irányul. A megosztott vízgyűjtő területéből 11 000 km2 Magyarország, 10 000 km2 a szomszédos országok területére esik. A megosztott vízgyűjtő területű rendszerek magyar területének a vízlevezetés iránya szerinti elhelyezkedése a következő: alsó fekvésű 14 400 km2 felső fekvésű 6 600 km2 Tehát a megosztott vízgyűjtő kétharmad részben olyan rendszerekből áll, amelyekben a magyar terület alsó fekvésű. A síkvidéki vízrendszerekben a magyar és a szomszédos országok magatartásának is az volt a fő jellemzője, hogy ahol arra lehetőség kínálkozott, elkülönítsék, függetlenítsék egymástól az országhatár által megosztott rendszereket, annak érdekében, hogy ki-ki a maga területén vezesse le a belvizeket a befogadóig, s így kevesebb államközi probléma adódjék a belvízvédekezés, s általában a rendszerek működtetése során. A belvízi rendszerek új csatornákkal, vízkormányzó műtárgyakkal, szivattyútelepekkel és lokalizációs töltésekkel végzett elkülönítésének jelentős szerepe volt a belvízi együttműködés indokoltságának fokozatos csökkenésében. A belvízi és árvízi öblözetek elkülönítése a közös megoldáshoz viszonyítva általában kisebb-nagyobb többletráfordítással jár. Az ilyen célú megoldások iránti preferencia szintje és költségráfordítása ezért egyben jellemzi a szoros és folyamatos vízügyi-műszaki együttműködésnek kedvező vagy azt korlátozó politikai, intézményi és társadalmi tényezők szerepét, illetve azok viszony- latonkénti és időszakonkénti differenciáltságát. A vízellátás és vízkészlet-gazdálkodás tárgykörében kialakult és kialakítható együttműködés vízgazdálkodási adottságai a szomszédos or- szágoktóli függőségünk megítélésének az egyik legfontosabb és legtöbb félreértést okozó kérdése. Az elmúlt évtizedekben a hazai vízgazdálkodást egészében jellemezte a „vízkészlet” és „vízkészlet-gazdálkodás” rendkívül sokrétű fogalomkörének a vízellátás és vízszolgáltatás tárgykörére való túlzott leszűkítése, ugyanúgy a meg- okoltnál gyakran kiemeltebb hangsúlyt kapott 31* 483
