Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)

III. fejezet: A VÍZGAZDÁLKODÁS HELYZETE ÉS FEJLESZTÉSE - 4. Árvízvédelem, folyószabályozás és víziutak, tószabályozás

Az árvízvédelem szükségessége

Magyarország 93 000 km^-nyi területével az Alpok és Kárpátok alkotta medencének legmélyebb részén fekszik. Területének kétharmad része 150 m tengerszinti magasság alatti alföldi, sík vagy -közel sík medencefenék, fennmaradó egyharmad részének túlnyomó hányada pedig 150—400 m feletti hegy- és dombvidék. Árvizeinek keletkezése szempontjából azonban nem a hazai domborzati viszonyok a döntőek. Az országot szelő vagy érintő, továbbá a határaink között eredő folyók befogadóinak, a Dunának, a Drávának és a Tiszának a vízgyűjtő területe, az országhatárokon kívül 300 000' km2. Ennek nagy része (270 000 km2) árvízi lefolyásokat létrehozó hegyvidék. A folyók általában határaink közelében érik el síkvidéki jellegű ártereiket.

Ebbből egyértelműen következik, hogy — mind a veszélyeztetett terület nagyságát, a veszélyeztetettség mértékét, mind az elhárítás nehézségét tekintve — az árvízvédelmi tevékenységen belül, a folyók által Okozható károk elhárítása magasan kiemelkedő súlyú.

Ennek nehézségét többek között két jelentős tényező támaszt ja alá :

— minden olyan változás (beavatkozás) a folyók határon túli vízgyűjtőin (pl. erdőkitermelés, vízrendezés, burkolt területek növekedése, víztározás, művelési technológia-váltás stb.), mely a lefolyási viszonyokat megváltoztatja, vagy magukon a folyókon létesített különféle művek (szabályozás, csatornázás, vízierőművek stb.) általiunk alig elhárítható kedvezőtlen (vagy esetleg kedvező) hatást gyakorolnak a magyar árvízvédelmi viszonyokra. Megfigyelhető az árvízszintek emelkedő tendenciája, s ez mindkét tevékenységi főcsoportban újabb és újabb megfigyelő, kutató, tervező, fejlesztő, fenntartó munka végrehajtását igényli;

— az 1980-ban végzett vizsgálatok szerint (vízgazdálkodás területi tervei) 1 'km fővédvonalnak minősülő töltéshosszra országos átlagban 190 millió Ft értékű védendő nemzeti vagyon esik. Ha ehhez hozzátesz- szük — mindennél fontosabbként — az árterületen élő több millió állampolgár életbiztonságát, akkor vitathatatlanná válik, hogy magyar viszonyok között az árvízvédelem — mint a legnagyobb múlttal rendelkező vízügyi ténykedés — a vízgazdálkodáson belül változatlanul alapvető és meghatározó jelentőségű.

4.12. Az árvízvédelem fejlődése és helyzete

Árvízről már 1012-ből is maradt fenn feljegyzésünk. A középkorban az 1402., 1465., 1508. és 1516. éveket jelölték meg vízbő évekként. A védekezés a tervszerű folyószabályozások kezdetéig — a Duna-völgyben 1830-ig, a Tisza-völgyben 1846-ig — csak egyedi körtöltések építéséből állt a településék és értékesebb egyéb területek érdekében. A folyószabályozás eleinte csaknem kizárólag nagyvízi szabályozás volt, ami hazai viszonyok között azonos az ármentesítéssel; átmetszések az árhullámok levonulásának gyorsítására és tölitésezés a víz szétterülésének megakadályozására. Utóbbi tervezésénél még nem törekedtek összhangra az általános szabályozási célkitűzéssel, vagyis azzal, hogy a sodorvonal helyzete minden vízállásnál közel azonos legyen. (A töltések helytelen vonaiazása sok helyen még ma is érezteti kedvezőtlen hatását, éles iránytörések és szűkületek formájában.)

A töltésépítés, illetve a már meglevők emelése, erősítése a fő folyókon és mellékfolyóikon a századfordulóig lényegében soha nem szünetelt, de a továbbfejlesztésnek újabb lendületet mindig egy-egy súlyos árvíz adott. Ilyenek voltak a Dunán az 1838. és az 1876. évi, a Tiszán az 1855., az 1876., az 1879. és 1888. évi árvizek. A folyamatos munka eredményeként a századfordulóra a Kárpát-medencében a síkvidéki árterület 90%-át valamilyen mértékig ármentesítették. Néhány évtizedes szünet után, századunk ötvenes éveitől a töltések fejlesztése újra megindult, elsősorban a részben töltésezés okozta árvízszint-emelkedés miatt. A kiépítés mehatá- rozásánál ekkor még az eddigi legnagyobb károkat okozó árvizekből indultak ki, alkalmazkodva az árvizek jellegéhez is, ami a Duna és a Tisza esetében eltérő.

A Dunán a nagy víztömegű árhullámokat az Alpok magashegyi részein bekövetkező hóolvadás Okozza; ezek május végén, július elején érik el a Kárpát-medencét. A hasonló okiból keletkező tiszai árhullámok ideje a vízgyűjtő kisebb magasságai miatt korábbi, ezek március—áprilisban érnek az Alföldre. Az ilyen árvizekre („zöldár”) századunkban példa volt a Dunán az 1954. és az 1965. évi, a Tiszán az 1924., az 1932. és az 1940. évi. A Dunán ritkábbak, de veszélyesebbek a jég megindulásakor, február végén, március elején jégtorlódás esetén kialakuló jeges árvizek, mint pl. 1941-ben és 1956-ban. A Tiszán rendkívüli csapadékból nyáron is ikialakulhatnaik igen magas árhullámok; ilyenek voltak 1913- ban, 1970-ben és 1974-ben.

Az árvízkatasztrófák okait vizsgálva megállapítható, hogy az eddig bekövetkezett töltésszakadások nagy része meghágásból származott, ami az elégtelen magassági méretekre és a folyók mederszabályozási hiányosságaira vezethető vissza. Ami a legutóbbi két évtized (1961—80) fejlődését illeti, erről a III.—21. táblázat részletes eligazítást ad.

Az 1960-as évek elejétől az addig főleg tapasztalati alapokon nyugvó, a védművek kiépítésének helyét, ütemét, mértékét meghatározó módszereket fokozatosan felváltották a tudományos kutatások eredményein alapuló módszerek. A régi eljárás lehetetlenné tette az ország ár- vízvédelmi rendszerét alkotó művek védőképességének egységes értékelését, a szükséges fejlesztések mértékének és fontossági sorrendjé314