Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)
III. fejezet: A VÍZGAZDÁLKODÁS HELYZETE ÉS FEJLESZTÉSE - 3. Többcélú nagytérségi vízgazdálkodási rendszerek
A teljes öntözésfejlesztés 50—60 000 ha-ra tehető. Az egyes rendszerek igény szerint építhetők ki, egymástól függetlenül, a gazdasági érdekek szerint. A távlatban tervezett mintegy 15 milliárd Ft beruházási költségű Duna—Tisza-csa- tornából közvetlenül kereken 10 000 ha területű öntözés volna biztosítható. Hasonló nagyságú terület öntözővízellátása a vázolt kisebb rendszereikkel viszont kb. 500—800 millió Ft költséggel valósítható meg. A Dráva hasznosítása A Dráva és Mura magyar szakaszán vízlépcső vagy más vízgazdálkodási nagylétesítmény ez ideig nem létesült. Viszonylag későn kezdődtek meg az egységes folyószabályozási és ármente-- sitési munkák is. Az árvíztől veszélyeztetett területek aránylag keskeny sávban, magaspartokkal megszakítva húzódnak végig a folyók partjain (a nagyobb öblözeteket is csak nyári gátakkal védték korábban). A folyószabályozás is főleg egyes hidak védelmére, vagy a legerősebben elfajult mederrészek szabályozására szorítkozott. A közelmúlt évtizedekben osztrák és jugoszláv területen nagy léptekkel haladt előre a Dráva és a Mura energetikai hasznosítása. A Dráván pl. az előirányzott 22 vízlépcsőből 1975- ig Ausztriában 6, Jugoszláviában 8 vízerőmű épült meg és további 1, illetve 3 tervezés, ill. építés alatt állt. A Mura torkolata alatti közös magyar—jugoszláv Dráva-szakaszon a közös terv további 4 vízerőmű építését vizsgálja. Ezek megvalósítása (Djurdjevac, Barcs, Moslavina, Osije'k mellett) 1960 után került előtérbe s az energiatermelés mellett egyre erőteljesebben jelentkezett az árvízvédelem, a folyószabályozás, a hajózás, a mezőgazdasági vízhasznosítás és a környezetvédelem igénye is. A végzett vizsgálatok, számítások alapján a két ország képviselői arra a megállapításra jutottak, hogy a négylépcsős hasznosítást helyesnek tartják, egyelőre azonban csak a felső két lépcső megvalósításával foglalkoznak (a kevésbé gazdaságos alsó két vízlépcső létesítését távlati programnak tekintik) (III.—21. ábra). Az 1978- ban készült gazdasági vizsgálat Djurdjevacra 1200 m3/s kiépítési vízhozamot 220 MW beépített teljesítményt, 640 GWh átlagos évi energia^ termelést javasolt, Barcsra pedig 1300 m3/s, 100 MW, ill. 370 GWh kiépítést. Ebből a magyar részesedés a partvonalaik hossza arányában kb. 70 MW s mintegy 230 GWh. Moslavina és Osijek megfelelő paraméterei 100—150 MW és 250— 300 GWh; ebből a magyar hányad 50—70 MW és 250—300 GWh. A Djurdjevac—Barcs lépcsők energetikailag kedvező együttműködő rendszert alkotnak. A Mura közös szakaszának hasznosítása a kiépülő tervezett erőműlánc szerves részeként a podturemi Mura vízerőműhöz, ill. a djurdjevaci Dráva erőműhöz illeszkedve üzemcsatornás megoldással Molnári térségében épülhetne meg, 250 m3/s kiépítési vízhozam esetén 30 MW teljesítménnyel és 200 GWh átlagos évi energia- termeléssel, amiből a magyar részesedés 15 MW, ül. 100 GWh. A folyócsatornázás egyéb hatásai közül a djurdjevaci vízlépcső elsőrendű feladata a víz- erőhasznosítás mellett az árvízvédelem és a folyószabályozás fejlesztése a barcsi vízlépcsőnél, ezen felül a hajózás lehetővé tétele Szentborbás (Budalkovae) — Bélavár (Karas) között. Legújabban a magyar fél egy háromlépcsős változatot is terjesztett a jugoszláv partner elé, amely azonos teljesítőképesség mellett 20%-os költségmegtakarítást tesz lehetővé. 3.2. A Balaton vízgazdálkodási rendszere A. Balaton az ország egyik legfontosabb üdülőhelye, amelynek értékét alapvetően a tó vízminősége és vízszintjének változékonysága határozza meg. Az elmúlt két évtized rohamos üdülési fejlődése, továbbá a mezőgazdasági és ipari fejlődés meggyorsította a tónak — egyébként természetes viszonyok között is bekövetkező — elöregedési ütemét, és kedvezőtlenül befolyásolta a tó vízminőségét. A vízminőség és a víz- szint megfelelő szabályozása érdekében szükség volt egyrészt a tóban, másrészt a vízgyűjtőn a hidrológiai, a vízháztartási és vízminőségi (kémiai és biológiai) folyamatok, valamint az emberi, gazdasági tevékenységek összefüggéseinek részletes feltárására. A Balaton vízgazdálkodási rendszeréhez tartózik a Zala, valamint az északi és déli parton közvetlenül a tóba torkolló kisebb vízfolyások vízgyűjtő területe. Ide számítjuk a bauxitterme- léssel érintett felszín alatti vízrendszert, valamint a bányavizekkel érintett területeket. A Balaton fölös vizeinek levezetésére szolgáló Sió csatornának bár passzív, de lényeges szerepe van a tó vízszintjének a szabályozásában (III.— 22. ábra). Jelenleg a Sión évi átlagban lefolyó, kereken 200 millió m3 víz — ha eltekintünk az alkalmi hajózási lehetőségtől — lényegében hasz- nosítatlanul folyik le. A későbbiekben kifej ten- dők szerint kívánatos a fölös vizek egy részének a felhasználása a veszprémi iparvidék vízellátására, és az egész Séd—Nádor rendszer vízminőségi helyzetének a megjavítására. A Balatonra és környékére 1957-ben készült az első regionális terv, amely elsősorban az üdü-« lési igények kielégítését helyezte előtérbe. A terv legfontosabb célkitűzéseként a szélsőséges vizszintingadozás csökkentését, a vízszennyezés káros hatásának megszüntetését és az ipari szennyvizéknek bevezetési tilalmát írta elő. Ezt követően 1969-ben készült el az első Balatoni Központi Fejlesztési Program (a továbbiakban BKFP), amelyre alapozva az (V. ötéves tervről szóló) 1975. évi IV. törvény előírta, hogy a Balaton vízminőségének védelmét kiemelten kell kezelni. A BKFP rendszerbe foglalta a víz294
