Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)
III. fejezet: A VÍZGAZDÁLKODÁS HELYZETE ÉS FEJLESZTÉSE - 2. Vízkészletgazdálkodás és szabályozás
vizekről pedig tájegységenként a kitermelhető vízhozamértékeket tartalmazva. Minden megelőzőnél sokoldalúbb, részletesebb feldolgozás készült a jelenlegi tanulmány számára (I. fejezet). Légköri vízkészlet A légkörben tartózkodó víz hazánkban még nem tartozik a gazdálkodásba vont javak körébe, így a vízkészlet-gazdálkodás nem foglalkozik vele. Ügy tűnik, hogy a mesterséges eső'kel- tés hatékony kezdeményezéssé válhat a gazdálkodási kör bővítésére. A Meteorológiai Világszervezet VII. Meteorológiai Világkongresszusa 1975-ben határozatot hozott a csapadék megnövelését célzó kutatásról, a kísérlet részére Spanyolországban választottak ki egy fennsíki területet. A közvetlenül érintett terület 10 000 km-, ötévi kísérlet után a kiértékelés 1986—87-ben lesz. Az esőkel- tési mód repülőgépről ezüstjodid szórás. Az Utahi Egyetem a Nagy Sóstó környékén (USA) a mintegy századannyiba kerülő metaldehiddel (CH.j CHO() folytat esőkeltési kísérleteket. Országunkban is előfordulnak mesterséges esőkeltésre alkalmas felhős légáramlatok, és nem lehetetlen, hogy — a technikai, gazdasági, jogi kérdések megoldása után — egyes területeken bevezetésre kerülhet a mesterséges csapadékkeltés akár tározók vízgyűjtő területén a lefolyás növelésére, akár termésnövelés céljából. A légkörben pillanatnyilag tárolt vízkészlet mellett a gyakorlati vízhasznosítót elsősorban a talaj felszínére hullott csapadék mennyisége érdekli. A légkörből a felszínre hulló csapadék meny- nyiségét az „I—2.1. Csapadék” c. fejezet közli. A csapadékmérő állomáson mért csapadék a felszín egy pontjához tartozó, vízhozam idősorban kifejezett vízkészletnek tekinthető. Valamennyi csapadékmérő állomásunk havi és évi csapadékösszegei, havi és évi csapadék- átlagai az észlelés kezdetétől 1970. évvel bezárólag megtalálhatók az OMSZ Hivatalos Kiadványai XLII. köteteként megjelent dr. Hajósy— dr. Kakas—dr. Kéri: A csapadék havi és évi ösz- szegei Magyarországon a mérések kezdetétől 1970-ig c. 1975-ben megjelent műben, a tárgyévi csapadék adatai pedig a Vízrajzi Évkönyvben. Felszíni vízkészlet A légkörből a felszínre hullott, vagy kivált csapadék egyrésze elpárolog, elfolyik, tehát helyben nem hasznosul. További hányada a talajba szivárog, döntő részét a növényzet hasznosítja, kisebb része a felszín alatti vizet pótolja. Növénytermelési érdek, hogy a csapadéknak nagy hányada tározódni tudjon a talajrétegben. Ebből következik, hogy minél fejlettebb a mezőgazdasági növénytermelés, az erdészet és a talajjavítás, annál inkább csökken a csapadék lefolyó hányada, az árvíz, vagy belvíz csúcsa és tömege, sőt csökkenhet a vízgyűjtőről származó sokévi átlagos lefolyás is, ha a vízgyűjtő nagy hányadán fejlett növénytermesztés és erdészet folyik. Ezzel csak arra utalunk, hogy különösen a kis vízgyűjtőkre megállapított hidrológiai jellemzők, melyek a vízkészlet megállapításának alapjai, nem változatlan, egyszer s mindenkorra érvényes, fétisként tekintendő számok. Ezért — a fejlődő mezőgazdaság területi vízháztartási hatásai következtében — 10—20 évenként szükséges a hidrológiai jellemzők ellenőrzése, a vízkészletek újbóli megállapítása. A vízkészletek újbóli megállapítását a közgazdasági körülmények változása is indokolja, függetlenül attól, hogy a hidrológiai jellemzők változtak-e. Amíg valamely természetes vízjárású vízfolyás kiválasztott szelvényében a változó vízhozam mindig meghaladja a változó vízfogyasztást, addig vízkorlátozás nem lép fél. Ellenkező esetben vízhiány jelentkezik, aminek következménye termelési kiesés, mezőgazdasági terméskár, ivóvízkorlátozás stb. Minél jobban nő a víz- fogyasztás, a vízellátási zavarok egyre gyakoribbá és elnyújtottabbá válnak, s az okozott kiesés is egyre növekszik. Ezek a zavarok csak bizonyos határig vállalhatók ésszerűen, e határhoz tartozó vízhozamot tekintjük az illető vízhasználati fajta szempontjából hasznosítható vízkészletnek a kérdéses szelvényben. Az öntözés szempontjából hasznosítható vízkészletre 1950-ben a legkisebb vízhozam 25—30%-kal növelt értékét javasolták elfogadni, mert vízhiány esetén ennyi öntözővíz-korlátozást megengedhetőnek tartottak. A május 1—augusztus 31 közötti időszakra végzett számítások meghatározták nagyobb főfolyóknál 50 éves, a kisebbeknél pedig 10 éves időszakokból az előfordult legkisebb vízhozamot, a tízévenként előfordult legkisebb vízhozamok átlagát, a legkisebb havi középvízhozamokat, ill. a legkisebb havi középvízhozamok átlagát stb. A kapott eredményekből hajózás céljára a Dunán 1078, a Dráván 255, a Tiszán 100 m3/s-ot mederben hagyandóként levontak. Végeredményül azt hozták ki, hogy számottevő vízkorlátozás és tározás nélkül a Duna- völgyben 192, a Tisza-völgyben 40, a Dráva-völgyben 85 m3/s öntözővíz vehető ki, tehát országosan összesen 317 m3/s. Ezen kívül idényen belüli tározással is számoltak és az előbbi sorrendben 437, 156, 203 m3/s, országosan 796 m3/s értékben határozták meg a folyók hasznosítható vízkészleteit. Ezeken felül a kisebb felszíni vizekből 15 m3/s-ot, csurgalékvizekből 40 m3/s-ot, városi szennyvizekből pedig 3 m3/s-ot tekintettek hasz- nosíthatónak, és a talajvizekből 75 m3/s-ot ítéltek el- vonhatónak. Megállapítható, hogy 1954 előtt a vízkészlet meghatározása vízrajzi adatokra alapozott műszaki- agronómiai megfontolások alapján történt. Az 1954-ben kiadott Országos Vízgazdálkodási Keretterv már közgazdasági tartalmat is tulajdonított a vízkészlet fogalmának. A Dokumentáció 12. kötete teljes részletességgel tartalmazza a Tisza-völgy vízellátásának és vízpótlásának gazdasági optimálizációs számításait. A számítások a tiszabunai (kiskörei) szelvényre 0— 1000 millió m3 közötti tározós vízpótlás feltételezésével készültek, és a déli területeken 50—100 m3/s közötti Duna—Tisza-csatorna átvezetéses vízpótlást, valamint 40 millió m3 kiegészítő tározást is figyelembe vettek. Alapfeltételként a Tisza-völgyben 1 millió kh (= 574 000 ha) öntözött területtel (ezen belül 57 400 ha = 100 000 kh rizzsel), 50 m3/s min. élővízzel és 6 246
