Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)

III. fejezet: A VÍZGAZDÁLKODÁS HELYZETE ÉS FEJLESZTÉSE - 1. A vízgazdálkodás történeti fejlődése

lepülés során elsajátította. Ezt az örökséget a Kárpát-medence sík vidéki folyóinak adottságaira alkalmazva és továbbfejlesztve alakult ki a területhasználatnak az a sajátos módozata, amit társadalmi és gazdasági vetületében ártéri gazdálkodásnak, vízgazdálkodási vonatkozásban pedig a fokrendszereken alapuló árvízi szabályozásnak nevezhetünk.

Az ártéri gazdálkodás egyik kezdeti eleme az árvízi elöntések által a folyókból kiöntött és a mélyedésekben megrekedt vizeknek a terepadottságokhoz igazított csatornák és árkok — „fokok” — segítségével történő visszavezetése és lehalászása. A fejlődés későbbi fokozatában a fokokat már magának az árvízi elöntésnek bizonyos mértékű szabályozására is felhasználták, és a folyók mentén többnyire egymáshoz is kapcsolódó, de a terepadottságok és a folyó vízjárása által megszabott korlátok között önálló vízgazdálkodású fokrendszerek alakultak ki. Néhol a helyi igények és adottságok szerint a fokrendszereken belül, vagy azokhoz csatlakozó mélyedésekben tartós víztárolásra alkalmas halastavaikkal is kiegészítették a gazdálkodási rendszert.

A hal és a vízi élővilág más termékei (csík, szárnyasok, nád, sás stb.) csak egyik módozatát jelentik az ártéri gazdálkodás kezdettől fogva több célú terület hasznosításának. A gazdálkodás alapgondolata az volt, hogy a folyó áradásába minél nagyobb területeket vonjanak be, a fokok és csatornák segítségével megújítva az állandó vizű holtágak és tavaik vizét, hosszabb-rö- videbb időre elárasztva és megöntözve az ártér nádasait, rétjeit, erdőit, gyümölcsöseit, kaszálóit és legelőit. A víz fokozatosan, a folyók vízszintjének emelkedésével párhuzamosan hatolt be az ártérbe, és mivel a fokrendszerek kialakítása folytán az egyes ártéri szakaszok legmélyebb pontján hatolt be, onnan apadáskor ezen az úton távozott is.

A helyi és távolsági közlekedés és szállítás legnagyobbrészt vízi úton történt; az őrléshez és kézműiparhoz szükséges energiát a vízikerekek szolgáltatták.

A történeti áttekintés, valamint összehasonlítás szempontjából az ártéri gazdálkodás legfőbb sajátosságát abban jelölhetjük meg, hogy nemcsak a vízgazdálkodás, hanem az egész gazdasági szerkezet és a lakosság életmódja ökológiai irányzatú volt. A vízhasználati és területhasználati tevékenységek célkitűzésükből és jellegükből eredően alkalmazkodni igyekeztek a terület vízjárási adottságaihoz. A szükséges kisebb mértékű műszaki és intézményi szabályozásokról maguk a vízhasználók gazdasági tevékenységük és életformájuk szerves részeként gondoskodtak, tehát külön vízügyi szolgáltatásokra és szabályozásokra csak igen korlátozott mértékben volt szükség.

A vízgazdálkodás technológiai irányzatú korszakának kialakulása és fejlődése

Mihelyt a technológiai fejlődés az ártéri gazdálkodásnál nagyobb jövedelmet és magasabb életszínvonalat nyújtó területhasználati módozatokat és gazdasági irányzatokat tett lehetővé, világszerte jelentkezett és egyre erősödött az igény a nagykiterjedésű vizenyős területek le- csapolása és a folyókat.szegélyező széles árterületek ármentesítése iránt. Magyarországon ez az igény — Nyugat-Európa hasonló vízföldrajzi adottságú országaihoz viszonyítva mintegy fél évszázaddal később — a 18. század végén kezdett jelentkezni és a 19. század közepétől vált általánosan elfogadottá.

A fejlődés a korábbinál lényegesen nehezebb és bonyolultabb feladatok elé állította a vízgazdálkodást. Nemcsak azért, mert nagyobb volumenű és egyre nagyobb felkészültséget kívánó munkákat kellett elvégezni, hanem elsősorban azért, mert alapvetően megváltozott a társadalmi-gazdasági fejlődés és a vízgazdálkodás kapcsolata. Az előző évszázadokban a víz a gazdasági szerkezet és az életmód szerves részeként elsősorban mint a termelési tevékenységek egyik legfontosabb erőforrása hasznosult. A 19. század elejétől a gazdasági szerkezet és az életmód alakítását egyre fokozódó mértékben a víztől lényegében idegen indítékok és tényezők vették át. Az ország vizei rövid időn belül a termelést és a fejlődést segítő erőforrásiból a további fejlődés egyik legszembetűnőbb gátját jelentő veszély tényezővé váltak. Ezzel párhuzamosan, kezdődött meg és haladt előre a vízügyek későbbi fejlődésének egyik legalapvetőbb problémája a vízgazdálkodási és a vízhasználati, vagyis a „köz” és „magán” (főművi és üzemen belüli) feladatok ellátásának kettéválása, ami intézményi, gazdasági és műszaki vonatkozásokra egyaránt kiterjedt. Ez a kettéválás az ármentesítés és a belvízrendezés alapvető szerepének elismertségével párosult, s a szűkebb értelemben vett vízgazdálkodást már a 18. század végétől önálló állami intézménnyé, valamint gazdasági szakágazattá tette. A szolgáltató és a tulajdonképpeni hasznosítási irányzatú vízügyi tevékenységek kettéválása, vagyis a vízgazdálkodás fogalmi, intézményi és műszaki-gazdasági egységének felbomlása vetette el a csíráját az iparosodott országok mai vízgondjainak.

Az ország vízgazdálkodása az elmúlt két évszázad folyamán lényegében a technológiai irányzatú gazdasági fejlődés által szabott feltételek, valamint a lakosság életmódja által támasztott igények hatására alakult. A vízgazdálkodás fejlesztése a vízügyi ráfordításokat és a vízi környezetet, valamint a társadalmi igények kielégítését illető állásfoglalások irányzata és határozottsága szerint került előtérbe, vagy háttérbe, az állami döntésekben és a közvéleményben egyaránt. Ezek alakulásának főbb sajátosságai szerint a 19. és a 20. századi magyar vízgazdál230