Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)

II. fejezet: A VÍZGAZDÁLKODÁS FEJLŐDÉSÉNEK TÁRSADALMI-GAZDASÁGI FELTÉTELEI - 4. Az ágazatok fejlődésének vízgazdálkodási kapcsolatai

Az erdők vízháztartási igénye A csapadék mennyisége, a talajvíz szintje, a vízháztartási viszonyok, más tényezőkkel együtt (talajszerkezet, kitettség, tengerszint feletti ma-, gasság, évi átlagos hőmérséklet stb.) jelentős mértékben befolyásolják az erdők jelenlétét, fa­faj összetételét, minőségét, növedékét, egészségi állapotát. Hosszú történelmi korszakokon át ha­zánk viszonyai között is megfigyelhető volt, hogy az erdők alkalmazkodtak a változó természeti, mindenekelőtt vízháztartási viszonyokhoz. A honfoglalás időszakában az erdők az ország te­rületének felét tehették ki; ez a múlt század kö­zepéig csak mérsékelten csökkent elsősorban a települések és a mezőgazdasági termelés terület­igényének megfelelően. A múlt század közepétől azonban megindult az erdőterület rohamos csökkenése, részben gazda­sági okok miatt (növekvő mezőgazdasági terület­igény, fában jelentkező gyorsuló szükséglet-nö­vekedés), de részben a nagyszabású vízrendezé­sek miatt. Azokon a mentett területeken, ahol az erdők megmaradtak, a nagyszabású belvíz- rendezési munkák nyomán bekövetkezett talaj- vízszint-süllyedés változtatta meg kedvezőtlenül az erdők számára a tenyészfeltételeket. A mai Magyarországon különösen az Alföld vízháztartási viszonyainak megváltozása volt je­lentős befolyással az erdők területére és fafaj - összetételére. A vizsgálatok szerint a Duna—Ti­sza közi homokháton az elmúlt évtizedekben be­következett jelentős talajvízszintsüllyedés kö­vetkeztében az őshonos és a közeli talajvízszin­tet nélkülözni nem tudó fafajok, mint a kocsá­nyos tölgy, fokozatosan (háttérbe szorultak; fel­újításuk ma már nem oldható meg. A korábban felszínig vízzel telített és tocsogós felszínt ered­ményező talajvízállapot kedvező magágyat te­remtett a tájon őshonos fehér- és szürkenyár­nak, jó lehetőséget a kocsányos tölgynek. A le­szállított talajvízszint ezeket - az adottságokat megszüntette azzal is, hogy lehetőséget terem­tett a tölgymakkot károsító Balaninus elterjedé­sének. A földbe költöző kártevőt ugyanis a fel­színig húzódó víztelítettség korábban elpusztí­totta, míg most a kártevő nehézség nélkül pusz­títja a tölgymakkot. A változásra világít rá a Nagykőrös melletti Nagyerdő mintegy 100 év­vel ezelőtt készült üzemtervének a jelenlegi adottságokkal történő összehasonlítása (II.—37. táblázat). A talajvízhez kötött fafajok, a kocsányos tölgy, szürkenyár stb. nagymértékben visszaszorultak, helyüket szárazságtűrő fafajok (elsősorban a se­kély gyökérzetű fenyőfélék, továbbá a talajvíz nélkül is jól díszlő akác) foglalták el. Az ötvenes évek elejétől egy ellentétes irányú, tudatos folyamat is megindult; a kormányzat az erdészeti politika fontos részévé tette a hullámte­rek megfelelő hasznosítását gyorsan növő fafa­jokkal. A nyárfák és füzek jól bírván az éven­kénti többszöri és tartós elöntést, jelentős té­nyezőivé váltak a hullámterek gazdaságos hasz­II.-37. táblázat A nagykőrösi Nagyerdő fafajmegoszlása Fafaj Területarány Arányvál­100 éve most tozás Kocsányos tölgy és egyéb tölgy 88,4 40,9-47,5 Hazai nyár 9,2 0,9- 8,3 Akác 2,4 40,4 +38,0 Nemesnyár­3,0 + 3,0 Erdeifenyő — 9,2 + 9,2 Feketefenyő — 5,4 + 5,4 nosításána'k, és ezzel a magyar élőfakészlet és növedék rendszeres növelésének. Az erdők területi kiterjedésére ható természeti és gazdaságpolitikai tényezők eredményeképpen az ország erdősültsége a harmincas évek végén érte el a mélypontot, amikor az ország területé­nek mindössze 11,8%—át borították erdők. A fel- szabadulás óta eltelt időszakban a következete­sen végrehajtott erdősítések eredményeképpen az erdők ma már az ország területének csaknem 18%-át teszik ki. Ennek megfelelően jelentősen megnőtt az élőfakészlet, a növedék és a kiter­melhető fatömeg; ez utóbbi az ötvenes évek ele­jén alig haladta meg a 3 millió m3-t, míg 2000 körül már el fogja érni a 10 millió m3-t. Az erdők szerepe a vízháztartás és a vízminőség szabályozásában Az ésszerű környezetgazdálkodás szükségessé teszi, hogy a természeti erőforrások hasznosítása során alkalmazott módszerek a lehető legjobb összhangban illeszkedjenek az ökoszisztéma ter­mészetes önszabályozó rendszerébe, és az em­bernek minél kisebb mértékben kelljen a termé­szetes folyamatoktól idegen eszközökkel beavat­kozni az egyensúly fenntartásába. Ilyen szem­pontból célszerű megvizsgálni, hogy az erdők milyen aktív szerepet tölthetnek be a vízháztar­tás szabályozásában és miképpen lehetne szere­püket felhasználni — meghatározott körülmé­nyek között — az eddig alkalmazott mesterséges eszközök helyettesítésére. Ehhez azonban isimerni kell az erdők és a víz- háztartás természetes kapcsolatának főbb jelleg­zetességeit. Az erdőkkel borított területekről lényegesen több víz párolog el interoepció, evaporáeió és transpirácdó formájában, mint az azonos kö­rülmények között levő fedetlen területekről (II.—38. táblázat). Az egyes fafajok jelentős mennyiségű, eltérő mértékű vizet használnak fel a szárazanyag elő­állításához. A transpirációs koefficiens (TK) tehát az 1 gramm szárazanyag előállításához el­fogyasztott víz mennyisége grammban, az egyes fafajok esetén a II.—39. táblázat szerint alakul. 183

Next

/
Thumbnails
Contents