Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)
I. fejezet: TERMÉSZETI ADOTTSÁGOK - 1. A vízgazdálkodás természetföldrajzi és vízháztartási adottságai
A domborzati formák élsősorban a vízfolyások irányát, másodsorban — a reliefenergián keresztül — az összegyülekezés intenzitását határozzák meg. E tekintetben is alapvető hazánk medence jellege a Kárpátok és az Alpok koszorújában, ahonnan az összegyülekező vizek a medence alján fekvő, többségében sík- és dombvidéki területek felé veszik útjukat. Ebből a medencéből — a határainkon túli területeket is tekintve — egyetlen helyen van kifolyás : a Déli- Kárpátokat a Vaskapunál áttörő Dunán keresztül. A magyarországi felszíni vizeket vízrajzi rendszerben összefoglalva az alábbiak szerint lehet áttekinteni. Az ország vizeinek legfőbb és kizárólagos befogadója a Duna folyam, amely Pozsony alatt, Rajkánál lép magyar területre és Mohács alatt hagyja el az országot. Két másik nagy folyónk, a Dráva (határfolyó) és a Tisza, a határon túl torkollik a Dunába. E két nagy folyón kívül valamennyi folyónak tekinthető vízfolyásunk külföldön ered. A Dunához való csatlakozásuk sorrendjében ezek a következők: a Rába, amely a Lajtával együtt a Mosoni-Dunán keresztül folyik a Dunába, az Ipoly (határfolyó); a Dráván keresztül a Mura; a Tiszán keresztül a Szamos a Bodrog, a Sajó a Hernáddal, a Körös négy mellékágával és a Maros. A többi vízfolyásunk, mind hazai szakaszaik vízháztartása, mind mederstabilitása szempontjából kisvízfolyásnak minősül. A kisvízfolyások egyrésze ugyancsak külföldi eredetű. Így a Rábán keresztül a Pinka, a Gyöngyös, a Répce; a Murán keresztül a Kerka; a Tiszán keresztül a Túr, a Kraszna; a Sajón keresztül a Bódva. Hazai területről csak kisvízfolyások vezetnek vizet a befogadó folyóba. Ezek közül a nagyobbak a Rábán keresztül a Marcal a Dunába torkollik, a Sió-csatorna, amelyhez a Balatonon keresztül a Zala, a Kapos és vízrendszere, a Sárvízi (a Séddel és a Gajával) is csatlakozik; a Dráván keresztül a Rinya és a Fekete-víz; a Tiszán keresztül a Zagyva, amelyhez a Tárná is csatlakozik. A felsoroltak mellett még mintegy 50 hazai eredetű, 100 km2-nél nagyobb vízgyűjtőjű, ki nem száradó vízfolyás ömlik hazai területen a befogadók valamelyikébe. A magyar területen eredő vízfolyások közül a Mecsek déli oldalán eredő Karasica patak hagyja el az országot, és jugoszláv területen ömlik a Dunába, valamint a Duna—Tisza-hátság déli részét megcsapoló Kígyós patak torkollik a határon túl — a Ferenc-csatorna közvetítésével — a Tiszába. Az ország tavai közül a három nagy tó önálló vízrajzi egységű. A Balaton a Zala és a többi mellékvizének a vizét olyan mértékben kiegyenlíti, hogy a teljes Sió-vízgyűjtő két különálló vízrajzi egységének tekinthető; a Fertő tó legfőbb tápláló vízfolyása, a Wulka teljes egészében külföldi eredetű és csak a lecsapoló csatornája halad magyar területen. A Velencei-tó önálló vízrajzi egysége a Sárvízhez csatlakozik, ahol a tó leeresztő csatornájának mesterségesen irányított vize terheli a befogadót. Kisebb természetes tavaink a vízfolyáshálózattól szinte teljesen függetlenek. Az ország területének nagy része alföldi jellegű sík vidék, ahol a felszíni vizeket, a belvizet csatornahálózat vezeti le. E csatornarendszerek igen összetettek; vízgyűjtő területeik, sőt a csatornákban mozgó víz iránya is sok esetben időről időre változik. A csaknem egyenletes, jelentősebb kiemelkedés nélküli alföldi területeinken nagyobb vízfolyás nem alakulhatott ki; vízhálózatának nagy részét a környező hegyvidéki területekről eredő vízfolyások alkotják, amelyekre jellemző, hogy a vízgyűjtő terület növekedése nem jár együtt a vízhozamok lényeges növekedésével, sőt a mederben lefolyó víz és a környező talajvíz szintjének egymáshoz viszonyított helyzetétől függően egyes szakaszokon elszivárgás is feltételezhető. A domborzati és a geológiai adottságok csupán a keretét adják meg az ország vízrajzi arculatának, a vízhálózatnak. E kereten belül a felszíni vízformák döntően az éghajlat függvényei, e formák az éghajlati ingadozásokkal együtt változhatnak. Az ország domborzati, geológiai, éghajlati, növényzeti és talajadottságai együttesen határozzák meg a vízrajzi arculatot, a vízhálózat felépítését és fejlettségét; maga a vízhálózati felépítés mintegy integráns jellemzője ezeknek az adottságoknak. Az ország vízrajzi képét — a természeti hatások mellett — az emberi tevékenység is befolyásolja. E tevékenységek egy része közvetlenül hat a vízrajzi képre, sőt kifejezett célja a vízrajzi kép alakítása (árvízvédelmi töltések építése, vízrendezés, lecsapódás stb.) vagy pedig olyan térbeli, illetve időbeli készletszabályozás, amely a vízrajzi kép megváltozását eredményezi. Hazánkban a múlt század közepén voltak olyan nagyléptékű vízrendezési munkálatok, amelyek jelentős tájformáláshoz vezettek az Alföldön. Az éghajlat nagyobb, a térszín adottságait is alakító ingadozásai, változásai mellett számolnunk kell annak kisebb módosulásaival, amelyek ugyan nem vezetnek a vízrajzi kép megváltozásához, de a vízjárás ingadozását kiváltják. Az éghajlat ingadozásában a nedvesebb és szárazabb, melegebb és hűvösebb évek csoportosulásai és ismétlődései a vízfolyások vízjárásában is fellelhetők. A statisztikai módszerekkel elvégzett vizsgálatok folyóink vízjárásában 13—14, illetve 25—27 éves periódusokat mutatnak ki; a Duna külföldön végzett vizsgálatai a Dunára ennél hosszabb periódusok létét is bizonyítják. Ezek a periódusok azonban aligha állandók oly mértékig, hogy a vízjárás hosszabb távú előrejelzése kellő biztonsággal megoldható 2 17
