Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)

I. fejezet: TERMÉSZETI ADOTTSÁGOK - 1. A vízgazdálkodás természetföldrajzi és vízháztartási adottságai

vízgazdálkodás igényeit, hogy a más ökológiai potenciálba beavatkozó folyamatok ne tegyék lehetetlenné a hasznosítást, ne korlátozzák, vagy ne növeljék jelentősen a költségeket. A térszín folyamataiba való bármilyen célú beavatkozás ugyanis éppen a folyamatok kapcsolódása következtében mindig visszahat magára a beavatkozásra is.

A vízgazdálkodás nem különíthető el a népgazdaság semmiféle tevékenységétől, és lehetőségei csak azok rendszerében, azokkal együtt vizsgálható.

1.1. Természetföldrajzi adottságok

1.11. Éghajlat

Hazánk éghajlatának jellemzői szoros kapcsolatban vannak a Föld egésze éghajlatát meghatározó tényezőkkel, amelyeket a Földön végbemenő makrocirkulációs és egyéb makroklima- tikus folyamatok szabályoznak. Ezeket a folyamatokat részben a Föld mozgása {elliptikus pálya hajlásszöge, forgási tengely nutációs mozgása), részben a Földön kívüli asztrofizikai folyamatok irányítják. így a Földünk éghajlatában bárhol végbemenő változás kihat országunk éghajlatára is. E hatások mértékét és gyakorlati jelentőségét tekintve kiemelkedő szerepe van az Atlanti-óceán nyugati térségében elhelyezkedő légköri hatásközpontoknak, az úgynevezett izlandi minimumnak és az azori maximumnak. E két hatásközpont abszolút és egymáshoz viszonyított relatív helyzete alapvetően meghatározza hazánk időjárását és éghajlatát. A földrajzi szélesség szerény, alig 3°-os különbsége azt eredményezi, hogy sem a sugárzásban, sem a hőmérsékletben nincs jelentős eltérés az ország egyes tájai között; e terület makroklímája egységesnek mondható. Magyarország éghajlati adottságait, az egyes éghajlati elemeket tekintve, az alábbiak jellemzik :

A Napból a földfelszínre érkező globális sugárzás viszonylag szűk határok között, az Északi-középhegység, a Nyugat- és Dél-Dunántúl 4200—4400 MJm-2 értékétől a Duna—Tisza köze és a Tiszazug 4700 MJm-2 értékéig változik.

Az évi besugárzás csaknem háromnegyed része nyáron érkezik; a legtöbb júliusban (600— 700 MJm-2), míg a legkevesebb (75—100 MJm-2) decemberben. A sugárzási egyenleg éves értékei hazánk egész területén pozitívak és általában 1500—1700 MJm-2 között változnak.

Az éves közepes léghőmérséklet általában az északi peremvidék 8 °C értékétől a déli—délkeleti területek 11 °C értékéig változik. A hegyvidéki területeken a hőmérséklet alacsonyabb; a Mátra és a Bükk 700—800 m feletti szintjén csak 6—8 °C. Januárban az átlagos léghőmérséklet —1 °C (a Dél-Dunántúl és a Rába-völgy kiszélesedő öblözetei) és —3------4 °C (az északke

leti területek); júliusban 19 és 22 °C között

változik. A hőmérséklet ingadozásával jellemezhető kontmentalitás nyugatról kelet felé csökken. A természetes növénytakaró és a mezőgazdasági termelés szempontjából döntő tenyész- időszak (április 1.—szeptember 30.) átlagos hőösszege 2900 °C és 3300 °C között változik.

A sokéves átlagos évi csapadék Kőszeg és Sopron környékén a 900 mm-t is meghaladja, míg a Tiszazugban, a Szolnok—Szarvas között elnyúló térségben, a Hortobágy déli szegélyén, valamint kisebb foltokban a Csepel-sziget délkeleti és Dunaújváros nyugati térségében nem éri ed az 500 mm-t. Az évi csapadékátlag alakulásában nincsenek jelentős különbségek az ország egyes tájai között; az ország valamennyi táján május—június a legcsapadékosabb, a téli hónapok viszont a legszárazabbak. A nyári félévre az éves csapadék 55—60%-a jut. Az évi csapadéknak a földrajzi — elsősorban a magassági — fekvéstől függően 10—25%-a hull le szilárd formában. A csapadékos napok száma évente 90—100 nap. A legalább 10 mm-t meghaladó nagycsapadék formájában az évi csapadék 25—30%-a, az Alföldön 30—35%-a hull le, mintegy 20, az Alföldön 15 nap alatt.

Az ország nyugati felén az uralkodó szél nyugat—északnyugati áramlású, amely a Bécsi- és a Morva-medence felől érkezőik hazánkba, s az ország északnyugati és középső tájain is megtartja irányát. Az ország keleti felén az Északi-Kárpátok áramlásmódosító hatása következtében az északnyugati szelek északira, majd — leginkább a Tiszántúlon — északkeletire módosulnak.

A történelmi korokban az éghajlati jellemzők a jelenlegi értékektől kismértékben eltértek. Az elmúlt, nagyjából ezer év alatt hazánk éghajlatának ingadozását a következők jellemezték. Viszonylag hosszabb, 25—50 éves időszakok átlagában az éves középhőmérsékdet mintegy 1— 1,5 °C-t ingadozhatott, míg az éves csapadék- mennyiség ingadozásának mértéke 8—10% lehetett. A 15. században kezdődő, és feltehetően a 19. század elejéig elhúzódó tartós lehűléssel jellemezhető „kis jégkorszak” minden bizonnyal hazánkban is jelentkezett. Ezt követően Európában — és hazánkban is — az éghajlat melegebbre fordult, majd századunk 30-as éveitől kezdve ismét a lehűlés vált jellemzővé. Az éves csapadékokra végzett vizsgálat szerint a Kárpát-medence egészét tekintve az elmúlt száz évben egy csekély mértékű, (0,2—0,7 mm/év) csökkenő tendencia figyelhető meg.

Az 1941—1970. időszak átlagos évi csapadékát viszonyítva az 1901—1940. közöttiekhez — 200 hazai állomásunk adatai alapján — a következő kép rajzolódott ki. Az állomások mintegy 55%-ánál a csapadékváltozás relatív mértéke 5% alatt marad, egyhanmadánál eléri az 5— 10%-ot, és mintegy 10%-ánál meghaladja a 10%-ot. Az azonos irányban és azonos mértékben változó csapadékátlagok állomásai területileg határozott rendeződést mutatnak (I.—2. ábra): a Dunántúlra és a hegyekre a csapadék növekedése, a sík vidékekre a csökkenés jellemző.

14