Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)
I. fejezet: TERMÉSZETI ADOTTSÁGOK - 2. Vízfajtáink hidrológiai jellemzése
mészetes utánpótlódás két helyen érdemel említést: az Alföldön a Maros és a Körösök közötti határszakaszon kb. 100 ezer m3/d, a Kisalföldön kb. 50 ezer m3/d valószínűsíthető. Rétegvízre települő vízmüveink és az egyedi vízkivételek ösz- szes termelése 1980-ra elérte az 1,6 millió m3/d értéket, vagyis a természetes vízforgalmat. Ez a vízkitermelés eddig országos átlagban 3 m víz- szintsüllyedést okozott, természetesen az egyenetlenül megoszló vízkivételeknek megfelelően a vízszintsüllyedés mértéke területileg erősen differenciált. A vízkitermelés hatására 10%-kal csökkentek a természetes megcsapolási területek, de ennél lényegesebb változás az, hogy a talaj- és a rétegvízszint közötti különbség közel 50%-kal növekedett, s ennek megfelelően a tényleges beszivárgás is megnőtt (2,5 millió m3/d). Ebből — beszivárgási területen közel egyenletesen megoszló víztermelést feltételezve — 0,8 millió m3/d-t kitermeltek, a többi 1,7 millió m3/d átadódott a megcsapolási területekre. Ha figyelembe vesszük, hogy a vízkitermelés az utóbbi területeken is kb. 0,8 millió m3/d volt, akkor 0,9 millió m3/d-nek becsülhető az a vízmennyiség, ami a talajvíztartó, illetve a vízfolyások medre közvetítésével csapolódott meg. Az utóbbi évtized tapasztalatai és kutatásai mutattak rá arra, hogy a rétegvizet adó képződmények (legalábbis az ivóvízadók) nem teljesen zártak; a kitermelt víz nagyobb része nem a rugalmas és konszolidációs tárolt készletekből származik, hanem jelentősebb mértékben vertikálisan is utánpótlódik a vízadó réteg feletti rétegekből, illetve a felszínről. Ez azt jelenti, hogy mennyiségi szempontból a kitermelhető készleteket csak kisebb részt határozza meg a rétegarányú transzmisszibilitás (T) és a tárolási tényező (S); nagyobb részt a vertikális vízforgalomra jellemző átszivárgási együttható (b) jellemző rájuk. Elméletileg a maximális rétegvíztermelés akkor lenne biztosítható, ha a rétegvíztárolók teljes területén szabad beszivárgás lenne, úgy mint a karszt esetében. Ez úgy érhető el, hogy minden vízadó rétegben a réteg közepes települési mélységig szívjuk le a vízszintet, vagyis 1,0 értékű függőleges gradienst állítunk elő. Ekkor 0,5 mm/d függőleges áteresztőképesség figyelembevételével 500—1000 m3/nap km2 beszivárgás lenne elérhető elméletileg. Ez 180—360 mm/év beszivárgást jelent, ami irreálisan nagy érték. Ennyit egy homokos-agyagos felszín hazai csapadékviszonyok mellett nem képes biztosítani, másrészt a rétegek egyenletes, a saját mélységükig történő leszívása még a jelenleginél fejlettebb technikával sem lesz gazdaságos; a felszíni utánpótlódást pedig kb. 6000 km2 mesterséges vízfelülettel — egyenletesen elosztva — kellene biztosítani. Ha a lokális depressziók céljaira fenntartandó vízszintkülönbséget vertikális gradiensben fejezzük ki, s elérendő regionális értékét 0,5-ben határozzuk meg (ez gyakorlatilag a termelőku- tak mélységének feléig történő leszívással állítható elő), és ezzel, valamint a 0,5 mm/d vertikális áteresztőképességgel számolunk, akkor 250 m3/d/km2, azaz 90 mm/év átlagos beszivárgási értéket kapnánk (a teljes rétegvíztárolóra vonatkoztatva 25 m-es regionális depresszióval számolva ez 15 millió m3/d vízmennyiséget jelentene). A jelenlegi műszaki körülmények között 100 m-t meghaladó mélységű üzemi vízszinteket is csak kivételes esetekben engedhetünk meg. Figyelembe kell továbbá venni azonban azt is, hogy a rossz transzmisszibilitású területeken az egy kúttal kitermelhető vízmennyiség olyan csekély, hogy csak minimális víztermelésre érdemes (gazdaságos) berendezkedni. A talajvizek terhelhetőségének korlátái és a kevésbé védett területeken a rövid elérési idők miatt a kitermelhető vízmennyiséget tovább kell korlátozni ott is, ahol egyébként jó vízadó rétegek vannak. A megengedhető területi fajlagos víztermelést — az előzőekre tekintettel — a rétegvíz feltárására alkalmas területek (kb. 61 000 km2) különböző adottságai (a fedő vízátbocsátóképessége, a vízadó rétegek vízvezetőképessége, és a vízhálózat sűrűsége) alapján 25—400 m3/d km2 közötti értékekkel jellemezve, öt osztályba soroltuk (I.—22. táblázat). I.—22. táblázat A rétegvízadó területek osztályozása I. osztályú területek: megengedhető fajlagos terhelés: 400 m3/nap/km2 ; 50 m-nél mélyebben fekvő durvaszemű rétegek min. 1000 m3/d transzmisszibilitással (T); 10—5 nap-1 -nél jobb átbocsátóképességű (b) fedővel; a területen 10 km-en belül korlátlan felszíni készlet. II. osztályú területek: megengedhető fajlagos terhelés: 200 m3/nap/km2 T és B, mint az I. oszt. területen, de a felszínközeli utánpótlás talajvízből, belvízből és kisvízfolyásokból sík területen történik. III. osztályú területek: megengedhető fajlagos terhelés: 100 m3/nap/km2; T_értéke 1000 m2/d körüli; de 10's —10 6 nap-1 közötti átbocsátóképességű fedő. IV. osztályú területek: megengedhető fajlagos terhelés: 50 m3/nap/km2 Durvaszemű rétegek nincsenek, sík területek, völgytalpak, korlátozott felszíni utánpótlással. V. osztályú területek: megengedhető fajlagos terhelés: 25 m3/nap/km2 Durvaszemű rétegek nincsenek. Dombvidéki, hegységperemi magasabban fekvő területek, korlátozott felszíni utánpótlással. 7 97
