Tiszántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 11., 1965)

II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet

célkitűzésű vízrajzi intézmény Európában. A Víz­rajzi Osztály — számos világviszonylatban is ki­váló magyar mérnök-előd, köztük a dunai mappá- ció készítését irányító Vásárhelyi Pál örökségébe lépve — szervezőjének és első főnökének, Péch Józsefnek vezetésével és Kvassay Jenő legfőbb irányításával elsősorban az árvizek elleni küzde­lemmel kapcsolatos kérdések tanulmányozására összpontosította erejét, de egyúttal lerakta a ha­zai hidrológiai kutatás széles alapjait is. Az egész országra kiterjedő vízjelző szolgálatot szerveztek, évkönyvet adtak ki, megindult az árvízjelzés és a vízrajzi felmérések kiterjesztése, sőt — elsősorban Hajós Sámuel és Viczián Ede kezdeményezésére és irányításával — rendszeresen végeztek vízho­zamméréseket is. A századfordulót követő első két évtizedben az Osztály munkája sokat veszített kezdeti lendületé­ből, kezdeményező erejéből. Noha 1914-től 1919-ig olyan kiváló vezetője akadt, mint Hajós Sámuel, a hidrometria nemzetközileg elismert szaktekin­télye, ebben az időben a háborús viszonyok már minden nagyobbszabású kezdeményezését megaka­dályozták. Ezekre az évekre esik a Duna helyszín- rajzának és hossz-szelvényének kiadása, a vízerő- készlet számbavételének befejezése, több előre­jelzési segédlet kiadása (Korbély József) és az első tiszai hordalékmérések megvalósítása is. Ugyan­csak ebből az időből származnak a talajvízszint- ingadozás megfigyelésére vonatkozó legrégibb ada­taink. — Ekkor kezdte pályafutását Bogdánfy Ödön, a hazai hidrológiai szakirodalom megterem­tője. A két világháború közti időben a Vízrajzi Inté- zetté átszervezett Osztály munkáját — a műszaki szolgálat egyik vezető egyéniségének, Sajó Elemér­nek erőfeszítései ellenére is — a hosszútávlatú cél­kitűzés hiánya, a pangás állapota jellemezte. Meg­álltak a vizek kártétele elleni védekezés szolgá­latánál, s gyakorlatilag az észlelési anyag regisztrá­lására szorítkoztak. Ez az anyag mégis jelentős érték a ma vízgazdálkodója számára is. A második világháború után újjáéledt vízrajzi szolgálat rendszeres és módszeres kutatómunkája az 1948-ban létrehozott egységes vízügyi szerve­zetben, méginkább az 1952. júniusában Ihrig Dé­nes vezetésével megszületett, az utóbbi években pedig Stelczer Károly vezetése alatt működő, szé­lesen megalapozott Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézetben bontakozott ki. Az Intézet mun- katerve az egész vízgazdálkodás területét átfogja. A vízgazdálkodási célokra irányuló hidrológiai ku­tatások mellett egyszersmind a hidrológia tudo­mányának előbbrevitelét is szolgálja. Alapvető adatgyűjteményekkel siet a gyakorlati vízgazdál­kodás segítségére: a tartalmilag jelentősen gaz­dagodott, vízhozamadatközlést is rendszeresen nyújtó vízrajzi évkönyvek, a Hidrológiai Atlasz kötetei, a felszíni és a felszínalatti vizek mennyi­ségi és minőségi viszonyait bemutató — és az egyéb — kiadványok a vízgazdálkodási tervezés számára nélkülözhetetlenek. Lerakták a felszíni vizek komplex-szemléletű hidrológiájának elméleti alapjait. Megtörtént az országos vízmércehálózat kiszélesítése, kisvízfolyá­soknak ill. csatornáknak a hidrológiai észlelésbe való bevonása, feltárták továbbá Magyarország tározásd lehetőségeit is (Puskás Tamás). A részletes észlelési adatok pótlására elkészültek a fizikai-földrajzi általánosításokon alapuló első számítási segédletek a lefolyás, az árvízi vízhoza­mok, a vízhőmérsékletek és a párolgás jellemző értékeinek meghatározására (Lászlóffy Woldemár, Csermák Béla, Szesztay Károly). A hordalékkutatás eredményeit Bogárdi Já­nos, továbbá Károlyi Zoltán foglalta össze. Víz­háztartási vizsgálatokkal — a csapadék, a lefolyás, a párolgás és a természetes víztározódás egyenle­gének módszeres nyilvántartásával — az Intézet­ben Szesztay Károly, az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem I. Vízépítési tanszékén pedig Salamin Pál foglalkozott eredményesen. Kiemel­kedik még az Intézetnek a hidrológiai előrejelzés terén végzett kutatómunkája (Szesztay Károly, Zsuffa István). A talajvíz törvényszerűségeinek kutatását az országos talajvízszintészlelő kúthálózat kiépítése alapozta meg, amelyhez a Rohringer Sándor által a Duna—Tisza közén 1929—34 közt létesített, vi­lágviszonylatban is úttörő jelentőségű kúthálózat szolgált kiindulásul. A talajvízszintalakulás tör­vényszerűségednek, a meteorológiai tényezők és a talajvízjárás közti összefüggéseknek, továbbá a talajvízkészlet periodikus ingadozás jellemzőinek tanulmányozása terén Ubell Károly (valamint az Intézeten kívül dolgozó kutatók közül Juhász Jó­zsef) ért el eredményeket. Ezeket többek között a maximális talajvízállás előrejelzése és a talajvíz­készlet feltérképezése és számbavétele terén hasz­nosították. Az ipari- és ivóvízellátásban — hazánk szegény felszíni kisvízi készletére tekintettel — különös súlya van a karsztvízkutatásnak. Kessler Hubert állította össze az országos forráskataszert, továbbá eredményes kutatást végzett a kitermelt és után- pótlódó karsztvíz egyensúlyi helyzete terén is. A vizek minőségének rendszeres számbavételi munkáit az Intézet 1953-ban indította meg. A mun­ka továbbfejlesztése azóta is az Intézet III. Vízmi­nőségi Osztályára hárul. 1.2212 A MÉLYSÉGI VÍZ FELTÁRÁSA A mélységi vízzel — a dolog természeténél fogva — nem annyira vízépítő mérnökök, mint inkább földtani és bányászati szakemberek foglalkoznak. (Ez nem is volt a VITUKI feladata és ott csak 1962-től indult meg az ezirányú rendszeres kutató­munka.) Ezért a mélységi vízkutatással, a vízkész­letbecslési kísérletekkel most külön foglalkozunk. A vízkutató szakemberek már a múlt század közepe óta számolnak azzal, hogy a Föld mélyé­ből valamely területen tartósan kitermelhető víz- mennyiség az utánpótlódó vízhozamtól függ. En­nek a sarkalatos tételnek első felismerői bánya­mérnökök voltak, akik a bányákba betörő, ill. on­nan eltávolítandó vízmennyiséget kívánták megha­tározni. Több mint 80 éve, 1871-ben, a mára- rnarosi sóbányák környékén csapadékmérő állo­másokat létesítettek és folyamatosan mérték a 39

Next

/
Thumbnails
Contents