Észak-Magyarország Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 10., 1965)

I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban

Bódvával) valamint a délbükki kisebb vízfolyások, mint a Hejő, a Csincse, az Eger és a Laskó.

A terület jellegzetes tájegységei: a Bükk-hegy- ség, В ükkai ja, Cserehát, Zempléni hegysor, Hegyalja, Bodrogköz.

Közigazgatásilag kiterjed Borsod-Abaúj-Zemplén megyére, és Heves megye egy részére.

Nagyobb részében hegyvidék. Jelentősebb síkságai a Bodrogköz és a Zempléni hegysor, valamint a Bükk lábától a Tiszáig terjedő terület. A folyók széles völgyei mélyen felhúzódnak a hegyek közé.

A víz előfordulásának, a vízhálózatnak vázolt helyzete élesen befolyásolta a vízgazdálkodás fejlődését. A vízgazdálkodás fejlődésében egyébként nyomon követhetjük ugyan azokat a fokozatokat, amelyeket az 1. fejezetben általánosságban ismertettünk.

Kézenfekvő, hogy az őslakosság a víz legkedvezőbb előfordulási környezetébe települt. Ez még a honfoglaló magyarságnál is felismerhető. Pl. a Borsod nemzetség a Bódva völgyébe, a Miskolc és a Nyék nemzetség a Sajó, illetve a Hejő mentére stb. Vizeket leigázó, szabályozó vízművek a korai századokban Észak-JMagyarország területén sem készültek. Az ember igazodott a vízhez. Tartós és nagyobbmérvű árvízjárások a déli, délnyugati sík területen, a Tisza, a Bodrog, a Takta közén, a Sajó, a Hemád torkolatvidékén fordultak elő. Itt árvédelmi művek híján a lakótelepülések hosszú évszázadok alatt is ritkák és gyérszámúak maradtak. Viszont itt a bőséges vizek mellett a lakosság főfoglalkozása a halászat volt. Az időszakonként árvízborítás alá kerülő területeken a rét-legelő művelés. A szántóföldi művelést ezeken a területeken csak a legritkább esetekben kockáztatták.

A lakótelepek besűrűsödése a vízfolyások felsőbb szakaszain, a kisebb vízfolyások völgyeiben történt meg. Ám itt sem tudván védekezni a záporok alkalmával a vizek kártételei ellen, a telepek, a völgyek magasabb pontjain, szélein helyezkedtek el s vízkármentes helyeken, domboldalakon folytatták a szántóföldi művelést. A rendezetlen vízfolyások völgyfenék sávjait még napjainkban is csak rét- és legelő műveléssel hasznosítják. A nagyobb folyók, a Sajó, a Hemád, a Bódva is eleven példákkal szolgálhatnak erre.

A szántóföldi művelésű terüelteknek évszázadokon át a leírt módon való elhelyezkedése éles vízgazdálkodási következményeket vetett fel Észak- Magyarországon. A lakosság szaporodásával ugyanis a szántóföldi művelésű területek kiterjedését állandóan növelni kellett. Árvízmentesítés, vízszabályozó művek nem lévén, a szántóföldi művelésű területek növelését nem az erre alkalmasabb sík (de vízkárokkal fenyegetett), hanem a dombvidéki, sőt később a még magasabban fekvő erdőterületek rovására érték el. S ez a folyamat évszázadokon át tartott. Erdőirtás óriási méretekben történt más (pl. a nyugateurópad) országokban is. De azokban a csapadék bőségesebb és kiegyenlítettebb, mint a kontinentális éghajlat határán levő Észak-Ma- gyarországon. Itt a túlzott erdőirtások következtében, közel az egész vízgazdálkodási területre kiterjedően, súlyos örökségként maradt ránk a növénytakaró természetes elosztási egyensúlyának a visszaállítása, a párolgás, a beszivárgó vízvisszatartás megnövelése, a talajlesodródás megállítása.

Az eddigiekben Észak-Magyarországi vízgazdálkodásának fejlődését csak a mezőgazdálkodás viszonylatában vizsgáltuk. Tehettük ezt amiatt, mert a magyarság kezdeti évszázadaiban Észak-Ma- gyarországon csak olyan kisebb fokú ötvös-^ bőrés faiparról beszélhetünk, amelynek vízgazdálkodási igénye nem volt. Viszont a királyi és egyéb oklevelek tanúskodnak arról, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak abban az időben a halászatnak, a halászó helyeknek, különösen a bizonyos mértékben már mesterséges vízutánpótlású vízmedencéknek, holtágaknak. Ilyenek voltak a csegék és morotvák. Már korai okiratok említést tesznek a vízimalmokról és egyéb őrlő, zúzó, ütő hámorokról, mint a vízerőhasznosítás legelső formáiról. S végül nem kevésbé jelentősek azok az adatok, amelyek Észak-Magyarország hajózásáról szólnak. Ugyanis már évszázadokkal ezelőtt fontos művelet volt a Tiszán lefelé a faúsztatás, a sószállítás. Külön királyi adománylevelek engedélyezték úgy ezeket, mint a különböző átkelési-, rév- és vámszedő helyeket is.

Az említett vízimalmok és hámorok a vízhasznosító művek legelső formái voltak. A vízkárelhárító művek építése meglehetős lassan indult meg és kezdetben csak egyes helyek, főként hadicélból egyes erődítmények (pl. Önöd, Tokaj) fokozott védelmére irányultak.

Népgazdasági szempontból a területegységen első helyen a bányászat és ipar áll, s jelentőségét tekintve utánuk következik a mezőgazdaság.

A bányászati ágak közül legjelentősebb a szén. A borsodli szénmedence a Sajó és Hangony völgyének két oldalán terül el, de felbukkan a szén a Bükk nyugati lábánál is. A medencében 18 helyen bányásznak barnaszenet, s ezek közül legnagyobbak: Diósgyőr, Ormospuszta, Szuhakálló és Özd. Üjabban erőteljesen fejlődik Egeresein.

A vasérc több helyen is előfordul az országban, de nagyüzemi kitermelésre érdemes mennyiségben egyedül Rudabányán található.

Kőolajat találtak Mezőkeresztesen, s legújabban a Heves megyei Demjénben.

A Zempléni hegysorban kiváló minőségű kaolin fordul elő, mely a porcelángyártásnak alapanyaga.

A szén adta meg az alapot a területegység iparának kifejlődéséhez. Már a múlt század második felében kifejlődött a vidék vaskohászata, s ennek alapján vas-, acél- és gépgyártása. Akkor létesülték Diósgyőr és Özd kohászati művei, majd az ezekre alapozott vas- és acélfeldolgozó üzemek.

Diósgyőrön épült az ország egyik legrégibb papírgyára, híres a szerencsi cukorgyár, s ugyancsak a régibb üzemek közül való Sajószentpéter üveggyára. Bélapátfalván már régebben, s Hejőcsabán az ötéves tervünk vívmányaként nagyteljesítményű cementgyár működik. Ugyancsak a tervgazdálkodás keretében épült Mályi országos viszonylatban is jelentős téglagyára, mely a bánya- és iparvidék téglaszükségletét hivatott kielégítem. A kohászatnál nélkülözhetetlen tüzállótéglát gyárta23