Észak-Magyarország Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 10., 1965)

IV. fejezet. Síkvidéki területek vízrendezése

Taktaközi belvízrendszer (23. sz.)

A felső Taktaköz (tíszalud, prügyi öblözetek) belvízrendezés! munkái a múlt század derekán kezdődtek el. E munkálatok a Tokajtól kiinduló régi Takta medertisztogatására terjedtek ki azzal a céllal, hogy a kitisztított meder az ÉNY-i dombvidékről lefutó vízfolyások befogadására alkalmas legyen. A nagy mennyiségű hordalékot szállító vízfolyások azonban a csekély esésű Taktát annyira feltöltötték, hogy rendeltetésének nem felelt meg, és elöntései évtizedeken át gátolták a belterjes mezőgazdasági termelés, a közlekedés és a kereskedelem kifejlődését.

A belvízrendezés alapvető terve 1883-ban készült el. Ez a terv a tckaj—taktaföldváiú meder felhagyásával új övcsatorna-nyomvonalat állapított meg, amely a külvizek elvezetésének a kérdését meg is oldotta. A belvízrendezési munkák csak az első világháború után indultak meg (I., II., III. sz. főcsatorna; tiszadobi, taktaföldvári szivattyútelep; prügyi zsilip). Azonban a munkálatok költségeit fedező társulat nehéz pénzügyi helyzete — amelynek hatása a tervezésben is megmutatkozott — a csatornarendszer kiépítését nem tette lehetővé. A túlzott takarékosság miatt elégtelen méretekkel megépült főcsatornák a korszerű belvízvédelem követelményeit nem elégítik ki. A helyzetet még súlyosabbá tette a talajvízszintnek a tiszalöki duzzasztás következtében állandósult megemelkedése.

Az alsó Taktaköz (inérháti öblözet) főcsatornájának és csatornarendszerének, valamint a főcsatorna torkolati zsilipjének a megépítésére az 1920- as években került sor. A belvízrendezés tervét az Alsószabolcsi Társulat dolgozta ki. A terv tartány- zsilipes rendszer kialakítását írta elő. Ugyancsak a társulat készítette el 1930-ban a tartányzsilipes rendszer megszüntetésére és belvízátemelő szivaty- tyútelep létesítésére vonatkozó ú jtervét is. Az inérháti szivattyútelep megépítése (1942) után és üzeme során azonban bebizonyosodott, hogy a főcsatorna nem szállítja a kívánt vízmennyiséget, a szivattyúk az elégtelen vízszállítás miatt csak szakaszosan üzemeltethetők, mialatt a főcsatorna és mellékcsatomák mentén a belvíz kiárad. Ezért később, az 1950-es évek végén a főcsatornát nagyobb szelvénymértekkel, mélyebb fenékvonalozással fel kellett újítani.

A Taktaközben a belvízmentesítés megoldásának hiányában vízhasznosításra eddig még nem került sor.

Hejő—Csinosé—Laskó belvízrendszer (24. sz.)

Az ármentesítést (1936—43.) megelőző időkben a Bükk-hegységben eredő patakok és vízfolyások árvizei nem kisebb veszélyt jeletettek ebben a térségben, mint magának a Tiszának az árvizei. Csapa- dékdúsabb nyári időszakokban a hegység felől lezúduló vizek a vízfolyások alsó szakaszán az elhanyagolt, vízinövényzettel benőtt és feliszapoló- dott medrekben nem tudtak lefolyni, ezért széjjelterültek és a mélyebb területeken megrekedtek. A helyzet még súlyosbodott akkor, amikor a vízfolyások felsőbb szakaszain az érdekeltségek — nem

számolva az alsóbb fekvésű területek helyzetével — megindították a mederrendezési munkálatokat. Ezek következtében az árvizek levonulása meggyorsult, és az árvízkár fokozódott.

A tarthatatlan helyzet orvoslására a sátoraljaújhelyi Folyammémöki Hivatal 1919-ben kormány- intézkedésre tervet dolgozott ki. A megalakult társulatok azonban — a háborút követő pénzügyi és gazdasági válságok következtében — a tervezett munkálatokból csak kisebb szabályozási munkákat végeztek el, melyek a vízfolyásoknak a nyílt ártérbe eső szakaszaira csak részben, vagy egyáltalán nem terjedtek ki.

Az 1932. évi katasztrofális árvíz után a földművelésügyi miniszter utasítására a miskolci Kultúrmérnöki Hivatal három részben (alsó, középső és felső öblözetre tagolva) kidolgozta az árterület egységes ármentesítési és vízrendezési tervét (1933), melynek birtokában a társulatok a szabályozási munkálatok alapvető részét 1935—48. évek között elvégezték. A felszabadulás után a megkezdett munkálatok folytatásában és a védművek fejlesztésében az egységes vízügyi szolgálat jelentős eredményeket ért ugyan el, de meg kell jegyeznünk, hogy egyes öblözetek vízrendezése még ma is nyitott kérdés, és korszerűség szempontjából a már kiép.lt művek továbbfejlesztése is lényeges további munkálatok elvégzését kívánja meg.

A Kultúrmérnöki Hivatal tervei szerint szabályozták a Laskó, Rima, Csincse és Hejőpatakokát, mint fő befogadó vízfolyásokat. Mederrendezést hajtottak végre továbbá, mint jelentősebb mellékágakon, a Kánya, Tardi-ér, Nád-ér, Kácsi, Sályi patakokon, továbbá jókarbahelyezték a Csincse, Peres, Hamarka, Egrifenék, Kocsisárok, Eger, Suly- mos csatornákat. Magas tiszai vízállások esetére a Sulymos (tiszabábolnai), Egrifenák (poroszlói) és a Négyesi (csámszögi) csatorna torkolatához szivaty- tyútelepet építettek. Belvízrendezési szempontból ősállapotban maradt akkor még a tiszavalki, rigósi és a sa józugi, továbbá jelentős mértékben a Sulymos és a Hejő öblözet is. A tiszavalki, valamint a sulymosi és a Rigós öblözetet a Csincse övcsatorna létesítésével mentesítették a külvizektől, az árvízvédelmi töltésbe épített zsilipek létesítésével pedig gravitációs elvezetési lehetőségeket biztosítottak a felsoroltakon kívül a sajózugi és a Hejő öblözetben is.

A Hejő—Csincse1—Laskó belvízrendszerben — többnyire a külvizek felhasználásával — haltenyésztés és öntözés bevezetésére tettek kísérletet. A létesített halastavak és az öntözőtelepek egy része üzemeltető hiányában nem üzemel. Öntözés (mezőgazdasági, konyhakerti) kisebb kiterjedésű parcellákon folyik az Eger csatorna, a Hejő, a Laskó és a Rima patak mentén, a belvízrendszer északi határa közelében, külvizek felhasználásával.

A belvízrendezés művei az öblözetekben fekvő községek védelmét is szolgálják, éspedig egyrészt a felszíni vizeket összegyűjtő belsőség! csatornahálózat vizeinek befogadásával, másrészt a külvi- zeket szállító patakok árvízi kiöntésének védelmi jellegű depómák kialakítása útján történő megakadályozásával.

151