Alsó-Tiszavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 9., 1965)
II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet
Józsefnek vezetésével és Kvassay Jenő legfőbb irányításával elsősorban az árvizek elleni küzdelemmel kapcsolatos kérdések tanulmányozására összpontosította erejét, de egyúttal lerakta a hazai hidrológiai kutatás széles alapjait is. Az egész országra kiterjedő vízjelző szolgálatot szerveztek, évkönyvet adtak ki, megindult az árvízjelzés és a vízrajzi felmérések kiterjesztése, sőt — elsősorban Hajós Sámuel és Viczián Ede kezdeményezésére és irányításával — rendszeresen végeztek vízhozamméréseket is. A századfordulót követő első két évtizedben az osztály munkája sokat veszített kezdeti lendületéből, kezdeményező erejéből. Noha 1914-től 1919-ig olyan kiváló vezetője akadt, mint Hajós Sámuel, a hidrometria nemzetközileg elismert szaktekintélye, ebben az időben a háborús viszonyok már minden nagyobbszabású kezdeményezést megakadályoztak. Ezekre az évekre esik a Diana helyszínrajzának és hossz-szelvényének kiadása, a vízerőkész- let számbavételének befejezése, több előrejelzési segédlet kiadása (Korbély József) és az első tiszai hordalékmérések megvalósítása is. Ugyancsak ebből az időből származnak a talajvízszintingadozás megfigyelésére vonatkozó legrégibb adataink. Ekkor kezdte pályafutását Bogdánfy Ödön, a hazai hidrológiai szakirodalom megteremtője. A két világháború közti időben a Vízrajzi Intézetté átszervezett osztály munkáját — a műszaki szolgálat egyik vezető egyéniségének, Sajó Elemérnek erőfeszítései ellenére is — a hosszútávlatú célkitűzés hiánya, a pangás állapota jellemezte. Megálltak a vizek kártétele elleni védekezés szolgálatánál, s gyakorlatilag az észlelési anyag regisztrálására szorítkoztak. Ez az anyag mégis jelentős érték a ma vízgazdálkodója számára is. A második világháború után újjáéledt vízrajzi szolgálat rendszeres és módszeres kutatómunkája az 1948-ban létrehozott egységes vízügyi szervezetben, méginkább az 1952. júniusában Ihrig Dénes vezetésével megszületett, az utóbbi években pedig Stelczer Károly vezetése alatt működő, szélesen megalapozott Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézetben bontakozott ki. Az Intézet munkaterve az egész vízgazdálkodás területét átfogja. A vízgazdálkodási célokra irányuló hidrológiai kutatások mellett egyszersmind a hidrológia tudományának előbbrevitelét is szolgálja. Alapvető adat- gyűjteményekkel siet a gyakorlati vízgazdálkodás segítségére: a tartalmilag jelentősen gazdagodott, vízhozamadatközlést is rendszeresen nyújtó vízrajzi évkönyvek, a Hidrológiai Atlasz kötetei, a felszíni’és a felszínalatti vizek mennyiségi és minőségi viszonyait bemutató — és az egyéb — kiadványok a vízgazdálkodási tervezés számára nélkülözhetetlenek. Lerakták a felszíni vizek komplex-szemléletű hidrológiájának elméleti alapjait. Megtörtént az országos vízmércehálózat kiszélesítése, kisvízfolyásoknak ill. csatornáknak a hidrológiai észlelésbe való bevonása, feltárták továbbá Magyarország tá- rozási lehetőségeit is. A részletes észlelési adatok pótlására elkészültek a fizikai-földrajzi általánosításokon alapuló első számítási segédletek a lefolyás, az árvízi vízhozamok, a vízhőmérsékletek és a párolgás jellemző ér* fékeinek meghatározására. A hordalékkutatás eredményeinek összefoglalásával az Intézet, vízháztartási vizsgálatokkal — a csapadék, a lefolyás, a párolgás és a természetes víztározódás egyenlegének módszeres nyilvántartásával — az Intézeten kívül, az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem I. Vízépítési tanszéke is eredményesen foglalkozott. Kiemelkedik még az Intézetnek a hidrológiai előrejelzése terén végzett kutatómunkája. A talajvíz törvényszerűségeinek kutatását az országos talajvízszintészlelő kúthálózat kiépítése alapozta meg, amelyhez Rohringer Sándor által a Duna—Tisza közén 1928—34 között létesített, világviszonylatban is úttörő jelentőségű kúthálózat szolgált kiindulásul. A talajvízszintalakulás törvényszerűségeinek, a meteorológiai tényezők és a talaj vízjárás közti összefüggéseknek, továbbá a talajvízkészlet periodikus ingadozás jellemzőinek tanulmányozása terén az Intézeten kívül dolgozó kutatók is értek el eredményeket. Ezeket többek között a maximális talajvízállás előrejelzése és a talajvízkészlet feltérképezése és számbavétele terén hasznosították. Az ipari- és ivóvízellátásban — hazánk szegény felszíni kisvízi készletére tekintettel — különös súlya van a karsztvízkutatásnak. Elkészült az országos forráskataszter, továbbá eredményes kutatások folytak a kitermelt és utánpótlódó karsztvíz egyensúlyi helyzete terén is. A vizek minőségének rendszeres számbavételi munkáit az Intézet 1953-ban indította meg. A munka továbbfejlesztése azóta is az Intézet Vízminőségi Osztályára hárul. A mélységi víz feltárása A mélységi vízzel — a dolog természeténél fogva — nem annyira vízépítő mérnökök, mint inkább földtani és bányászati szakemberek foglalkoznak. (Ez nem is volt a VITUKI feladata és ott csak 1962- től indult meg az ez irányú rendszeres kutatómunka.) Ezért a mélységi vízkutatással, a vízkészletbecslési kísérletekkel most külön foglalkozunk. A vízkutató szakemberek már a múlt század közepe óta számolnak azzal, hogy a Föld mélyéből valamely területen tartósan kitermelhető vízmeny- nyiség az utánpótlódó vízhozamtól függ. Ennek a sarkalatos tételnek első felismerői bányamérnökök voltak, akik a bányákba betörő, ill. onnan el- távolítandó vízmennyiséget kívánták meghatározni. Több mint 80 éve, 1871-ben, a máramarosi sóbányák környékén csapadékmérő állomásokat létesítettek és folyamatosan mérték a bányavíz mennyiségét is, hogy megállapíthassák a bányavíz és a csapadék közti összefüggést, a kőzeteken áthaladó víz sebességét, a kiegyenlítődés és késleltetés mértékét. Az értékes adatokat Ígérő vizsgálatokat a kezdeti lendület után sajnos nem folytatták. így a kutatás kezdeti stádiumában felállított, a vízfajták eredetére és utánpótlódására vonatkozó elméletek és számítások bizonytalanságuk miatt alkalmatlanok voltak a mélységi vízzel való meny- nyiségi gazdálkodásra, bár egyes szakemberek (Ló3»
