Alsó-Tiszavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 9., 1965)
IV. fejezet. Síkvidéki területek vízrendezése
vízrendszerben, ami most a 37-es, helyezkedik el a 12 millió m8-t magábafoglaló szegedi Fehér tó. A Fehér tó és az Algyői főcsatorna együtt képesnek látszott a külvizektől a szegedi mély árteret megvédeni azzal a meggondolással, hogy amíg a -f- 6,20-t meghaladó tiszai vízállások tartanak a Fehér tóban tárolni lehet a lecsökkentett fennsíki vízhozamokat. Ezzel a berendezéssel a Szegedi társulat sikeres védekezést hajtott is végre az 1932. évi belvíznél, de már nem tudta kivédeni az 1940-es belvízkatasztrófát. Ennél a vízrendszernél történt meg az Igazgatóság területén első ízben a vízgazdálkodási ténykedés. Az Algyői főcsatorna építési munkájával egyidejűleg készült el a Fehér tó elvágott déli részének halastóvá kiépítése 900 kh-ban, azzal, hogy a halastó üzemvizét jórészben a fennsíkról lefolyó belvizekből költségmentesen szerezheti be. Ebben az időszakban már jelentkeztek másutt is, elsősorban a Kurcán és a Hódtó—Kistiszai főcsatorna mentén a bolgáröntözések. Folytatódtak a csatornahálózat fejlesztési és bővítési munkák, a gazdasági viszonyok javultával a szivattyútelepépítkezések is. Az 1940—42-es belvízkatasztrófa ideje alatt újra bővítésre kerültek a főcsatornák s igen sok alkalmi árkolás kiépült mellékcsatornává úgy, hogy az időszak végére a hálózat összes hossza 3128 km-re nőtt fel. A szivattyútelepi teljesítmény 43,7 m’/s lett. Az 1940—42-es belvízkatasztrófák után az 1921-es fennsíki bevonási törvény kudarcán okulva a kormány 1943-ban rendeletileg bevonatta a fennsíkot a társulati érdekeltségbe. Ez időtől kezdve vált lehetségessé különösen a Duna—Tiszaközi fennsíkon a belvízrendezési munkák megkezdése. A fennsíki vízrendezést értelemszerűen meg kellett előznie a társulati rendszer csatornái felülvizsgálatának. A lényeges befogadók, a Dongér, az Algyői főcsatorna, a Sámson—Apátfalvi főcsatorna létesítése során már számításba vették a csatlakozó fennsíki területek vizeit is, azonban az idebecsült fajlagos lefolyási értékek kissé szűknek bizonyultak. A meglévő csatornák fajlagos vízszállítása csak 8 1/s km2, s így ezek csak a leggyakoribb lefolyások idején nyújtanak kellő védelmet. A második világháború s az azt követő gazdasági nehézségek a rendszerfejlesztési munkát teljesen megbénították s csupán az 1956-tól folyósított helyreállítási hitelekből lehetett valamelyes összeget fordítani fejlesztésére. Az 1948. évi államosítással a társulatok megszűntek, helyükbe egy egységes vízügyi állami szervezet lépett. Ezzel az időponttal lezárult a belvízrendszer fejlesztésének harmadik szakasza. E szakasz végén a 9-es TVK területén a csatorna- hálózat kiterjedése elérte a 4,400 km-t, ebből kiépített 3,128 km, a szivattyútelepi összteljesítmény pedig 43,7 ma/s. A velük védhető mezőgazdaságilag hasznosítható terület elérte az 1 000 000 kh-at. Az államosítással meggyorsultak a fejlesztési munkák s ezek súlypontja teljesen rendezetlen állapotban lévő Duna—Tisza közti fennsíkra tolódott át. A fejlesztés alapjaiul elsősorban a Dongéri és az Algyői főcsatorna szolgáltak, valamint a + 8,20 m-es, szabadon betorkoltatható Martonos—Paphalmi főcsatorna. Ezek a főcsatornák ugyanis a kívánatos 20 1/s km2 fajlagos vízszállításra alkalmatlanok, azonban arra mégis alkalmasak, hogy kisebb teljesítőképességgel kiépített fennsíki főcsatornák vizeit befogadják. Az Igazgatóság a fennsíki vízrendezés elvi megállapításánál arra az álláspontra helyezkedett, hogy jobb — nemzetgazdaságilag indokoltabb — csökkentett telejsítőképes- ségű hálózatot kiépíteni rövidebb idő alatt, mint a teljes mértékre kiépíteni, amihez rövid időn belül sem anyagi ereje, sem munkakapacitása nincs. Egy másik szempont is teljesen amellett szól, hogy célszerűbb csökkentett terjedelemben kiépíteni, mert a fennsíkon a fajlagos vízszállítási értékek még koránt sincsenek tisztázva, különösen, ha számításba vesszük, hogy a vízrendezés mértékének megállapításánál mindjobban előtérbe kerül a gazdaságosság. Ilyen felfogás mellett kezdődött meg a Dongér— Halasi ágának a Csukásémek, a Fehértó—Majsai, Dorozsma—Majsai és Halasi—Domaszéki és Széksóstói völgynek vízrendezési munkája. A munkák során a földmunkát 10 éves gyakoriságú, a műtárgyak nyílásméreteit 25 éves gyakoriságú vizekre méretezzük. A szivattyútelepek teljesítményeinek meghatározása során a fejlesztés lehetőségeinek biztosítása mellett és az esetleges átkapcsolások mérlegelésével ezt az elvet követtük. Az államosítás óta eltelt időszakban az öntözés is beépült az egyes vízrendszerekbe, így főként a Kurca rendszerbe, a Tisza—Maroszugi és a Tápéi—Vesszősi rendszerbe. A Kurcai rendszerben az öntözővízszolgáltatás kevert. Részben önálló tápcsatornán, részben belvízcsatornákon keresztül kapják öntözővizüket az egyes telepek. A Tisza—Maroszugi rendszerben a hódmezővásárhelyi kevert vízellátású, a Maros jobbparti önálló tápcsatornarendszerrel működik. A Tápé—Veszősi a vízkivétel miatt az Algyői főcsatornát veszi igénybe. A nagyobb öntözőrendszerek belvízi-rendszerről való leválasztása folyamatban van. Az öntözőrendszerek össz- kiterjedése 12 030 kh. Halastógazdálkodás mint a vízhasznosításnak egy mindjobban előtérbe kerülő formája szintén beépült már belvízrendszereinkbe. Ilyen nagyobb telepítés a Szegedi Fehértó fejlesztése, amely újabb 1500 holdat vett el a 2700 holdas tároló térből. Tárolásra alkalmas holtmedreink közül szinte mindegyikbe halászati értékesítés folyik. Nádtermelés főként a Kurcán, a nagyfai holtmederben és a percsorai vízrendszerben a Kistiszákon van. A Tisza balparti vízrendszerek közül felújítás formájában a Sámsoni rendszerben folyt vízrendezési munka, mit a Magyar—Román Vízügyi Egyezményeknek megfelelően kellett végrehajtani. Fejlesztést a Tisza balparton a Hódmezővásárhelyi szivattyútelep és a Vesszősi belvízi szivattyútelep létesítése jelentett, míg a jabbporton a Percsorai szivattyútelep megépítése. A csatornahálózat üzemének kiegészítésére megépült 6 db esésnövelő telep is. Az államosítás óta eltelt időszak alatt a csatornahálózat összhossza elérte a 3,576 km (kiépített) értéket, az állandó jellegű szivattyútelepek 124
