Alsó-Tiszavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 9., 1965)
IV. fejezet. Síkvidéki területek vízrendezése
mének megállapítására az akkori felfogásnak megfelelően a téli csapadék 1/3-át a fagymentes napok alatt elvezetve vették alapul. Miután a vasbetonépítés a vízépítésben még nem terjedt el, müveiket téglából és kőből építették meg. A csatornaszelvényt általában trapézalakúra, a rézsűket 1—1 hajlásúra készítették. Depóniát általában nem rendeztek. Tekintettel arra, hogy főgyűjtőjüket medrek felhasználásával alakították ki a legmélyebb területeken, a belvízcsatomahálózat kialakításuk egészségesnek mondható. A viszonylag rövid száraz ciklust az 1880-iki téli és az 1891-i tavaszi súlyos belvizek szakították meg, amikor kiderült, a belvízi művek elégtelensége. A viszonylag száraz ciklusban a társulatok megépítettek 470 km hosszban 1 540 000 ms földmozgósítással csatornahálózatot és létesítettek 1 db gőzüzemű szivattyútelepet 0,5 mVs teljesítőképességgel. A mentesített terület 130 000 kh volt. Ebben az építési fázisban létesültek a Tisza balparton a természetes erek felhasználásával a Nagyéri, a Veker-, Tőkeéri főcsatornák, a Kórógy és Ludas főcsatornák, valamint az őket befogadó Kurca mederrendezése. Az 1870-es év végén megalakult Mindszent—Apátfalvi Társulat, a 30-as évek elején a Hódtó—Kistiszai, Szárazéri, Porgányi és Gencshát—Gacsibai csatornákat építette ki, a Kistiszai szivattyúteleppel egyidejűleg. A Tisza balparton az e társulatokat fenyegető Békésmegyei vizek elterelésére megépült szintén a 80-as évek elején a Sámson—Apátfalvi felfogó csatorna. Ezáltal a 79. számú vízrendszer területe mentesült a Békés megyei külvizektől. A Tisza jobbparton az első szakaszban kiépült a Csongrádi alsó- és felső főcsatorna, majd az 1888-ban bekövetkezett belvízkatasztrófa hatására a Vidreéri öblözetben a fennsíki vizektől mentesítő Dong-, Gát-, és Csukás-, valamint a Vidreéri összekötő, fő- nyílt csatorna. Ez a főcsatorna gravitációs üzemű s 7 km hosszban árvédelmi töltést képez a szegélytöltése. A Tisza jobbparti ártereken kiépültek a Dóci-, Kis-Tiszai, a Sziliér—Baktó—Fertői, a Maty— Fehértói és a Gyálaréti főcsatornák. A belvízrendezés második időszakában, tehát 1892-től kezdődően a közelmúlt belvízi tapasztalatainak megfelelően megkezdődtek azok a főcsatorna bővítések és a mellékhálózat létesítés, amelyek helyes vonalozásuk miatt ma is alapját képezik belvízhálózatunknak. Ebben az időszakban épültek a Mindszenti, Öszentiváni, Vidreéri, Lúdvári, Mártélyi szivattyútelepek. A belvízművek bővítése során a lefolyó vízmennyiségek megállapításánál revideálták az addigi álláspontjukat és a lefolyt vízmennyiségek kielemzésével újabb fajlagos lefolyási értékeket állapítottak meg, így például a KTM társulat belvízművei bővítésének tervezése során Becker Mihály igazgató főmérnök. Saját társulata területén, valamint a Heves—Szolnok—Jászvidéki Milléri vízgyűjtőjén eszközölt megfigyeléseit kielemezve a lefolyó belvizek meny- nyiségére döntőnek a talajminőséget állapította meg és a Milléri vízrendszer talaj eloszlásából, valamint az elszivattyúzott vízmennyiségből a különböző talaj féleségek et figyelembe vevő lefolyási hányadot állapított meg. Az alapul vett csapadék — előkészítő esők után 27 óra alatt lehullott 90 mm volt. Ebből és még egyéb helyen kielemzett lefolyásokból 4 talaj osztályt állapított meg, amelyről a lefolyást az alábbiakban javasolja. 1. Vízátbocsájtó talajokról 4 lit/s, 2. Vizet korlátoltan átbocsájtó talajokról 8 lit/s 3. Kötött és szikfoltos szán tó talajokról 16 lit/s 4. Szikes legelőkről 30 lit/s veendő számításba. A KTM csatornahálózat bővítésénél ezek az értékek kerültek alkalmazásra. A munka 1924-ig befejezést is nyert s a kibővített csatornahálózat meg is felelt a követelményeknek, csupán a szivattyútelepi teljesítmény nem volt elegendő. Ebben az időszakban a holtmedreket, illetőleg azok tározó hatását már számításba vették, mert hiszen a megalkotott és jóváhagyott belvizkezelési szabályzatok már lehetőséget biztosítottak az engedélyezett tárolási szintekig való feltöltésre. Ilyen nagyobb belvíztározók a Kurcameder, a nagyfai, az atkaszigeti és a gyála réti holtmedrek, általában a + 3,20 szintig való tárolást tették lehetővé. A városi és községi belsőségek vizeinek befogadására már e csatomabőví- tési időszakban gondoltak s így a Kurca Szentes városnak és Szegvár, Mindszent községeknek, a Hódtó-Kistiszai főcsatorna Hódmezővásárhely városnak felszíni, sőt szennyvizeit is befogadta. Tekintettel arra, hogy ez időben iparosodás az említett városokban nem volt, az ipari szennyvíz különös gondot nem jelentett, mert az artézikutak csurgalék vizeiből annyi víz mindig összejött, hogy a kellő higítás megvolt. Ez időszakban újultak fel azok a víz visszatartási módszerek, amelyekkel sikeresen tudtak szikes legelőkön a jószágot nevelő gazdák állattenyésztést folytatni. Ez volt a legelő- gátalás. Ez különösen a Szentesi határ Pankotai és Fertői réstón, valamint a 18 000 kholdas Vásárhelyi pusztán dívott, ahol a terület és talaj- adottságok meg voltak rá. Ez időszakot a mellékcsatorna hálózat erőteljes kifejlődése jellemezte, mivel a befogadók kibővítve már rendelkezésre állottak. Ebben az időszakban két jelentősebb belvíz zajlott le, az 1912-es téli és az 1917-es őszi. Mindkettő, de különösen a 17-es újból felhívta a figyelmet a szivattyútelep teljesítmények elégtelen voltára. Az első világháború és annak nyomott gazadságviszonyai nem tették lehetővé a nagyobb arányú szivattyútelep építését. Ez időszakban létesített csatornákkal a hálózat kiegészült 1640 km-re. Az időszak végén a szivattyútelepek száma 6 db volt, összteljesítményük 8,9 m'-s. Ezzel a hálózattal 450 000 kh-on lehetővé vált a biztonságos termelés. A harmadik fejlődési szakasz jellegét a fennsíki vizek elleni védelem adta meg. Az 1917-es őszi belvizet a Szegedi Társulat területén tulajdonképpen a fennsíkról leömlő ún. vadvizek okozták. A társulat ezek elleni védelem céljából kénytelen volt megépíteni a -j- 6,20 m-ig gravitációsan üzemeltethető ún. Algyői övcsatornát. Ez három fennsíki völgy vizét volt hivatva felfogni. Ebben a 123
