Közép-Tisza és Mátravidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 8., 1965)
I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban
A társulatok önkormányzattal bíró szervek voltak, s feladatkörük a vizek kártételednek elhárítására és a vízhasznosításra irányult. Állami felügyelet alatt állottak, s működésük és munkálataik költségét főleg az érdekeltekre kivetett hozzájárulásokból fedezték, de állami támogatásban is részesültek. Állami szervek voltak a kultúrmérnöki és folyammáim oki hivatalok. A kultúrmérnöki hivatalok működési területe egybeesett a törvényhatóságok területével. Feladatuk volt a nem állami kezelés alatt álló folyók, patakok és egyéb vizek szabályozása, s ezekkel kapcsolatban felügyeleti jogköre is volt. A foiyammérnöki hivatalok feladatkörébe tartozott az állami kezelésben lévő folyókon felmerülő minden műszaki teendő ellátása. Folyószabályozási tervek készítése, kivitelezése, a hajózással, kompokkal, malmokkal, hajózó utak kijelölésével kapcsolatban felmerülő minden kérdés, továbbá a folyószakasz melletti vízitársulatok elsőfokú felügyelete. A megyei törvényhatóság intézte az elsőfokú vízjogi engedélyezéséket, s vezette a vízikönyvet, s ezen felül ellátta, a vízjogi törvény végrehajtásából eredő vízrendészet közigazgatási feladatait. A mai Közép-Tisza és Mátravddék összefüggő vízgyűjtő területén működött vagy joghatósággal bírt a Szolnoki Foiyammérnöki Hivatal, a budapesti, hódmezővásárhelyi és miskolci Kultúrmérnöki Hivatal, és Jász-Nagykún-Szolnok, Pest-Pilis-, Solt- Kiskun, Heves, Csongrád és Békés megyék törvényhatóságai végezték a vízjogi törvényből rájuk háruló közigazgatási feladatokat. Ugyanezen a területen kilenc ármentesítő és víz- rendező társulat működött 451 611 ha területtel, s 456 km hosszú árvédelmi töltés és 1951 km hosszú csatornahálózat tartozott felügyeletük alá. Ezeket a vízügyi szerveket kerettervünk később névszerint is felsorolja és ismerteti, azért ismétlések elkerülése végett e helyen, azt mellőzzük. Ilyen szétforgácsolt szervezetben természetesen szó sem lehetett egységes, de még jól összehangolt vízgazdálkodásról sem. A helyi érdekek sokszor háttérbe szorították a, műszakilag helyesebb és országos szempontból indokoltabb megoldásokat. S bár a társulatok működésében sok haladó jellegű, népi kezdeményezésű törekvésék és eredmények is voltak, vezetésükben a legtöbb helyen a földesúri vagy más tőkés érdekek uralkodtak. Ebek a szervezetek így nem voltak alkalmasak arra, hogy a tervszerű, szocialista fejlődés követelményeinek megfelelően helyesen egyeztessék össze a helyi érdekeket az egyetemes népgazdasági érdekekkel. Ilyen okok és. előzmények, tették indokolttá a vízügyi szervezetek, államosítását 1948-ban, s ettől az időponttól vált állami feladattá a vízügyek irányítása. A vízügyi igazgatás átszervezéséről szóló 6060/ 1948. sz. Korm. rendelet felállította a vízügyek irányításának központi szervét, az Országos Vízgazdálkodási Hivatalt, melynek hatásköre kiterjedt az államosított vízügyi szervezetek úgyszólván valamennyi jogkörére. A terület vízügyeinek intézését ebben az időben az Országost Vízgazdálkodási Hivatalnak alárendelt Ár- és Belvízvédelmi Kirendeltségek látták el. A kirendeltségek rövid életűek voltak. A fejlődés az egységesítés felé haladt, s 1949-ben megalakulták a Vízgazdálkodási Körzetek. 1951-ben megszűnt az Országos Vízgazdálkodási Hivatal, és a vízügyek területi intézését két szerv látta el. Az Árvízvédelmi és Folyamszabályozási Hivatal, mely a Közlekedés és Postaügyi Minisztérium, s a Kultúrmérnöki és Belvízseabályozási Hivatal, mely a Földművelésügyi Minisztérium felügyelete alá tartozott. A szervezés tehát egyelőre helytelenül nem egy egységes, hanem a széttagoltság felé haladt. A szervezés helyes irányának felismerése után, 1953-ban megalkották az országos vízügyi csúcsszervet, az Országos Vízügyi Főigazgatóságot, s a helyi feladatok ellátására szervezték a vízügyi igazgatóságokat. A Vízügyi Igazgatóság szervezete folytán a víz- gazdálkodás minden szakágazatát magában foglalja. így a területén adódó vízgazdálkodási kérdések feltárását, megvizsgálását, megoldását az érdekeltek meghallgatásával intézi. Éves és távlati terveibe a terület vízgazdálkodási fejlesztésének szükségletét sorrendiség szerint állítja be a gazdaságossági elvnek megfelelően. A vízügyi igazgatóságok a székhelyük szerinti megyei tanácsokkal szinte mindennapos kapcsolatot tartanak, fenn. A területükön, illetékes más megyei tanácsokkal pedig a VÍZÜGYI ALAP VÁLASZTMÁNYÁBA küldött képviselők útján vannak szervezett kapcsolatiban. Feladatkörük gyakorlása összeköti őket a Vízügyi Építő, a Vízügyi Tervező, Vízgépészeti Vállalatokkal, a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézettel, és természetesen a Termelőszövetkezeti Beruházási Irodákkal, magukkal a termelőszövetkezetekkel, az állami gazdaságokkal és gépállomásokkal. A társulatok: államosítása után lassan bontakoztak ki az irányítás és a tennivalók körvonalai. Az állam évről-évre jelentős összegeket fordított ugyan vízügyi célokra, a megnövekedett népgazdasági igényekhez képest azonban kevésnek bizonyultak az anyagi eszközök. Fokozta a nehézségeket, hogy az állam a, legkisebb helyi vízkár elhárításában sem támaszkodhatott a. 'lakosság segítségére. Az a szemlélet alakult ki, hogy csináljon mindent az állam. Az ötvenes évek nagy árvized és jelentős belvizei azután megszilárdították az elveket és a tennivalók felismerését. Népköztársaságunk Elnöki Tanácsa az 1075/1957. (IX. 1.) Korm.. számú határozattal gondoskodott a vízügyi munkák pénzügyi fedezetének biztosításáról. A kormányhatározat alapján kiadott törvény- erejű rendeletek és kormányrendeletek lehetővé tették a szocialista építésnek megfelelő új vízgazdálkodási társulatok szervezését. A szervezés nagy lendülettel indult a területen, és 1958-ban már 14 társulat működött 67 572 ha területen. A termelőszövetkezetek fejlesztése köveid keztében ez a szám 1959-ben kettővel emelkedett. 29
