Közép-Tisza és Mátravidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 8., 1965)
I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban
Az árvízvédelmi munkálatokkal párhuzamosan részleges gondoskodás történt a belvizeik levezetéséről is. A kiépített védítöltésekbe egyes helyeken zsilipeket építettek. A zsilipek önmagukban csupán arra voltak alkalmasak, hogy mesterséges beavatkozás nélkül, a természetes úton hozzájuk folyó vizeket az árvédieMmi töltések alatt átvezessék. A Tisza jobbpartján 1862-ben készült a Sajfoki és Milléri zsilip, és még több kisebb zsilip és műtárgy. 1878-bam épült a Sajfoki szivattyútelep, majd a Dohai szivattyútelepi, 1897-ben két gépegységgel bővítették a Sajfoki szivattyútelepet, melyet az ország legrégibb szivattyútelepeként ismerünk. Az általános belvízrendezés azonban csak az 1888-as évi rendkívüli károkat okozó belvíz után indult meg, és az ezt követő öt év alatt épült ki a belvízszabályozó művek nagy része. A belvízlecsapoló csatornahálózat kiépítése először a Tisza telpartján, a tiszazúgi belvízöblözetben történt meg, ahol 1881—1883 között szinte teljesen kiépítették a mai is meglévő hálózatot. Ezt követte az ábádi öblözet építése 1885-ig, s csak ezután a területegység más öltözeteiben. Területünkön az öntözés iránti érdeklődést először az 1863. évi rendkívüli aszályos esztendő ébresztette fel. Ez év nyarán teljesen kiégtek Kunhegyes, Kunmadaras, Kisújszállás, Karcag, Túr- kévé és más községiek legelői, és akkori jelentések szerint az állatállomány 78%-a éhen veszett. Ekkor vált először nyilvánvalóvá, hogy az ármentesítés kárt is okozhat, ha aszályos esztendőben nem tudjuk a vizet a mentesített: területre visszavezetni. Az állatállományt ért veszteség következményeképpen, önt özés alatt akkor elsősorban legelő öntözést értettek. Ekkor merült fel először a tiszántúli öntöző- csatorna terve, melyből a sorozatos lefaragások után végeredményben a hortobágyi tógazdaság született. Ilyen előzmények után az 1940-es éveket megelőzően csak szórványosan, találkozunk területünkön öntözéses gazdálkodással. Pedig a terület nagyobb része beleesik hazánknak csapadékban legszegényebb abba a háromszögébe, melynek Jászberény, Tiszalök és Szarvas jelzik csúcsait. Ezen az aszályos területen 40 éves átlagban a csapadék alig haladja meg, de sok helyen el sem éri az évi 500 mm-es átlagot. Fokozza a bajt, hogy ez a kevés csapadék sem egyenletesen oszlik meg. Nem ritka, hogy__a legfontosabb tenyészidőben olykor 30—40 napon át nincs csapadék. Ez fokozottabban az öntözés szükségességére tereli figyelmünket. Vannak a területnek olyan, vidékei, ahol messze vannak az öntözésre alkalmas bővizű folyók. A kisebb patakok pedig nyáron kiszáradnak, s nemcsak az öntözést nem táplálhatják, hanem a lakosa ság ivóvízellátása ás veszélybe kerül. Ilyen a Mátra- vidék egy része1, és az egész Jászság. A Mátraaljáh máshol a felszíni alatt alig néhány méterre olyan vízadó réteg húzódik, melyből öntözni lehet, s így lehetőséget ad a kutakból való vízhasznosításnak. Ilyen vízadó réteget találunk néhol a Duna—Tisza közi homokhát alatt is. Ismét máshol, közel van a Tisza, a felszín egyenetlensége azonban akadályozta, hogy a területet bevonhassák az öntözéses gazdálkodásba. Ilyen például Cibakháza környéke. Ugyanakkor a Tiszától távolabb fekvő, de egyenletes tereppel bíró nagykunsági részeken már fejlett öntözést találunk. Az öntözéslesi gazdálkodás bevezetőjeként 1938— 40-ben, épült meg a tiszafüredi öntözőrendszer, mely elindítója volt a terület azóta szépen fejlődő öntözéses vízhasznosításának. Ma az ország öntözött területének megközelítően fele 'erre a területre esik. Ez azonban, koránt sem elégíti ki az igényeket. Általánosan vallott nézet már, hogy az Alföldön biztonságosan csak öntözéssel lehet termeim. Emelni kell tehát az öntözött területek nagyságát. Mint gazdasági életformáló és települést meghatározó tényező, népünk életében különösen 'régebben, szerepet játszott a halászat is. A Tiszáiban és mellékfolyóiban az ármentesítés és szabályozás előtti időkben rardkívül gazdag halállomány volt. Fele víz, fele hal, — állapította meg a régi szólásmód. Az árterületek nagykiterjedésű mocsarai, az álló vagy lassan mozgó vizek igen kedvező életfeltételeket biztosítottak a halak számára. Eleinte törvény sem szabályozta a halászatot. Nem is tehetett volna ellenőrizni annak betartásiát. A szabályozással megszűntek az ősi árterületek, majdnem felére rövidült a folyó, szűkült a meder, nőtt a víz esése és a folyó sebessége. Megszűntek a halak szaporodá,sárnak kedvező feltételei. Az utóbbi évtizedekben pedig a gyáripar fejlődésével az ipari szennyeződések tovább rontották a helyzetet. 1960-ban. már csak 21—22 kg halat szolgáltatott a Tisza hektáronként. Nagymértékben csökkent tehát a természetes vizekben a halászat jelentősége. A holtágakban azonban még ma is jóval több a hal. A természetes vizekből kiveszett halállomány hiányát újabban a tógazdaságok mesterséges haltenyésztésével igyekeznek pótolni. Területünkön 1952—53-ban, indult meg a halastavak építése, és számuk hamarosan 11-re növekedett. Újabban felhasználják ilyen járulékos beltenyésztésre a tározók vizét is. A víz mellett élő lakosság az ivásra, főzésre és tisztálkodáshoz szükséges vizet régebben rendszerint a folyóvizekből biztosította. Később eszméltek rá, hogy a folyóvizek a járványok legfőbb terjesztői. Ennek felismerése, vagy a közeli folyók hiánya, avagy hatósági intézkedések következtéiben tért rá a lakosság vízszükségletének ásott, majd fúrt kutakból, s még később vízművekből való kielégítésére. Szolnok és Bács-Kiskun megyében- a múlt század végén indult meg a fúrt kutak létesítése. Századunk első negyedében pedig több helyen a lakásokba is bevezették a mélyfúrású kutak terep fölé emelkedő vízét. Pest, Nógrád és Hevœ megyék domíb- és hegyvidékein lassúbb a fejlődés. Közülük a mélységi vizek feltárása útján Heves megyében, halad jobban az ásott kutak kiszorítása. A palócfcözségek lakói egészségi szempontból kifogásolható ásott kutakból merítik ma is ivó- és háztartási vizüket. 27
