Közép-Dunavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 6., 1965)
II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet
2.3111 A TERÜLET VÍZRENDSZERE A területegységre, a határain kívülről, két helyről lép számottevő felszíni víz: az 1. sz. Északdunántúli TVK-egységből a Duna és Csehszlovákiából a csehszlovák—magyar határt alkotó Ipoly. A területegységen belül csupán egészen kis vízfolyások vannak. Egyikük vízgyűjtőterületének nagysága sem halad meg 250 km2-t. Részint az Ipolyba, részint közvetlenül a Dunába torkollnak. Az előbbi 10—12 vízfolyás közül legnagyobb a Cserhátban eredő Fekete-víz és a Lókos patak, az utóbbi — úgyszintén 10—12 — vízfolyás közül pedig a gödöllői dombságon eredő Rákos patak, to- vábá Buda-pilisi hegységből kilépő Aranyhegyi árok és a Berata patak. Több kisebb állóvíz is van a területen, mint pl. a Cserhátban a Bánki tó, és a Börzsöny keleti szegélyén a Diósjenői tó. Valamennyi vízfolyás végső befogadója a Duna, amely a területről távozó vizeket az 5. sz. Keletdunántúli és 7. sz. Alsódunavölgyi TVK területére vezeti át. A laksűrűség, a gazdasági ágak fejlettsége, stb. nem független a vízhálózattól, ill. a vízkészlet eloszlásától. A legnagyobb ipartelepek a Duna mellé települtek. Kisebb vízhasználatok, főleg öntözések vannak az Ipoly és az említett néhány vízfolyás mentén is. Az Ipoly mentén a vízhasznosítások fejlesztése előtt még vízrendezési feladatok is megoldásra várnak. A kisvízi vízkészlet — a Dunától és az Ipolytól eltekintve is — egészében véve még nincs kihasználva, de egy-egy vízfolyás kisvízi vízkészlete igen csekély, s ha valahol számottevő vízigény jelentkezik, ott rendszerint mindjárt vízhiánnyal kell számolni. Mindazonáltal van lehetőség a Dunától és az Ipolytól távoli területek iparés mezőgazdaságfejlesztésére is, ha a vízikészletnek a kisvízi készleten felüli nagy tartalékait a víztározás segítségével hasznosításra alkalmassá tesszük. A víztározásra számos lehetőség van. de ezideig még nem épült számottevő tározó. (Helyi jelentőségű törpe tározó működik pl. Királyréten.) A területen kiterjedt belvízi öblözetek is vannak, ezeket azonban nem itt, hanem a IV., Síkvidéki vízgyűjtőterületek rendezése c. fejezetben ismertetjük. 2.3112 A TERÜLET VIZEINEK VÍZJÁRÁSA A vízjárás két típusával találkozunk a területen. Az alpesi eredetű Duna kisvizei leginkább télen, esetleg késő ősszel, nagyvizei tavasz végén vagy nyáron jelentkeznek. Tavaszi árvizeit legtöbbször jégtorlódás okozza. Vízjárása igen kiegyenlített. Az évi vízmennyiségek ingadozása nem több 1:2- nél. Az előforduló legkisebb és legnagyobb vízhozamok aránya pedig egy-egy esztendőn belül igen ritkán nagyobb l:5-nél, és több éves időszak alatt is csak mintegy 1:10. Az Ipoly és a területegységen felül eredő kisvízfolyások vízjárása nagyjából hasonló egymáshoz. Kisvizeik augusztus—szeptember hónapokban, hó- olvadásos nagyvizeik márciusban jelentkeznek, de a nyári záporok is okozhatnak áradást. A vízjárás sokkal szélsőségesebb a Dunáénál. Az ípolyoh évenkint lefolyó vízmennyiségek ingadozása több mint 1:7. Az előfordult legkisebb és legnagyobb vízhozamok aránya egy-egy esztendőn belül meghaladhat l:200-at, több esztendős időszakban pedig mintegy 1:1000. A kisvízfolyásokon; ezek az arányszámok valamivel még szélsőségesebbek. Hosszantartó szárazság esetén teljesen kiapadnak. Kisebb területeken (rész-öblözetekben a belvíz- csatornák maximális vízhozamát a néhány órás, vagy még rövidebb időtartamú heves záporok, nagyobb területeken (teljes öblözetekben) a huzamosabb — esetleg kisebb megszakításokkal — napokig tartó esőzések és különösen a velük egyidejű hóolvadások idézik elő. Elsősorban^ a vegyes eredetű tavaszi belvizek lehetnek súlyosak, de a jóval kisebb gyakoriságú nyári-koraőszi belvizek a mezőgazdaságnak az előzőkét meghaladó károkat is okozhatnak. A belvízrendszerek vízjárásának leírása már nem tárgya a szorosabb értelemben vett hidrológiának. Ezért itt nem is foglalkozunk a terület belvízi csatornahálózatának jórészt a helyi mesterséges viszonyoktól függő vízjárásával (pl. vízhozamainak alakulásával). 2.312 Vízrajzi állomáshálózat 2.3121 az Állomáshálózat kialakulása ÉS FEJLESZTÉSE A múlt század elején a rohamos gazdasági fejlődés Európa-szerte sürgetni kezdte a vizek kártételei elleni védekezést, a vizek rendezését, az ipar pedig növekvő érdeklődéssel fordult a vízerők hasznosítása felé. A különböző államokban egymás után indult meg a meglévő szórványos vízrajzi észlelési anyag országos összegyűjtése és szakszerű feldolgozása, továbbá az adatgyűjtés intézményesítése és körének fokozatos kiterjesztése. Magyarországon a vízrendezési munkákkal megbízott folyammérnöki szolgálat 1886-ban 125 mércéből (a mai országterületen 60 vízmércéből) álló- vízmérce-hálózatot tartott fenn. Ekkor állították fel az egyre bővülő észlelések és mérések szervezett ellátása, valamint az adatok nyilvántartása és értékelése céljából a Vízrajzi Osztályt. Rendszeresen észlelte a vízállásokat, ellátta a vízjeüző és árvíz-előrejelző szolgálatot, beleértve a jég- és gázlóviszonyok jelzését is, és elvégezte főfolyóink geodéziai felmérését. Évente 100—150 vízhozammérésre is sor került főfolyóinkon, elsősorban tanulmányi célból. A hidrometria mérési módszereinek és mérőeszközeinek fejlesztése a Vízrajzi Osztály világszerte ismert munkája. A nagyobb vízrendezési munkák befejezése után a vízhasznosítási feladatok kerültek mindinkább előtérbe, melyek megoldására a vízállás-adatok már nem voltak elegendők. Külföldön a két háború között rátértek a vízhozamok rendszeres nyilvántartására, a mérések automatizálására, rajzoló és egyéb műszerek alkalmazására, fokozatosan kiterjesztették a mérések körét (talajvíz, hordalék, vízhőmérséklet stb.), és bevonták a megfigyelésekbe 64
