Közép-Dunavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 6., 1965)
IX. fejezet. Települések, ipartelepek csatornázása és a vizek tisztaságának védelme
helyen találhatók ilyen házi bekötő csatornák. Az ókori Budapesten Aquincum, a római kultúra előretolt bástyája, kiterjedt csatornázással rendelkezett. Ennek maradványai fennmaradtak. A régi Pestet még 200—250 évvel ezelőtt is két árok övezte. A belső árokövezet — a Fossa Magna —, amely a jelenlegi Múzeum körút vonalán haladt és a külső árokrendszer, az ún. Rákos-árok, amely a mai VIL, VIII. és IX. kerületeket szelte át. A XIX. század közepéig ezek az árkok vezették le a belső területek szenny- és csapadékvizeit és egyúttal szemétlerakásra is szolgáltak. A Duna mentén fekvő városrészek szennyvizei közvetlenül a Dunába folytak. — Ebben a korszakban a meglevő csatornák földalatti pöcegödrökként működtek. A csapadékvizek lefolyása sem volt biztosítva. Az elöntések állandósultak és az egykori leírások szerint — különösen a Dunaparton — a rothadó szenny bűze elviselhetetlen volt. A járványok miatt már 1738-ban egészségügyi bizottság vizsgálta felül a helyzetet, de a csatornázási vonalon jelentősebb eredményt elérni nem tudott. A pesti oldalon 35 kitorkolláson ömlött a szennyvíz a Dunába, amelyeket magas Dunavízállás esetén trágyával kevert anyaggal zárták el és a belvizeket gőzlokomobilok emelték át a Dunába. Ez az állapot a Duna jobbparti oldalán egész a jelenkorig fennmaradt, azzal a különbséggel, hogy 1940. körül megkezdték az ún. árvízvédelmi zsilipek elektrifikálását. A főváros csatornázásának rendszeres megreformálásával elsőízben az 1794. évi január 3-i városi tanácsülés foglalkozott, amely HÜLFF BÁLINT tanácsnokot városépítési szakértőnek jelölte ki. Hülff az 1798. évben tett jelentésében elsőrendű feladatként jelölte meg a vízelvezető árkok és a duna- parti csatomakitorkolások rendezését. Ezidőtől kezdve Pest város magisztrátusa megkezdte a csatornák rendszeresebb kiépítését és az 1844—45. évi városi költségvetésben a csatornázás már önálló tételként szerepelt. Az első Csatornázási Szabályrendelet 1847-ben lépett életbe: „Helyhatósági szabály a szabad királyi Pest város kebelében építendő földalatti csatornák iránt” címmel, amely szerint a városi hatóságoknak kizárólagos joga és kötelessége a csatornák építése. Az 1831. évi kolerajárvány tanulságait — csatornázási vonatkozásban — az európai államok sorra levonták és egymásután indult meg a külföldi nagyvárosokban a rendszeres csatornázás kiépítése (Párizs, 1850. Berlin, I860.). Hazánkban a szabadságharc leverése utáni időszakban nem volt lehetőség ezen a téren további fejlődésre, 1869-ben sir MORTON PETE angol vállalkozó 250 000 font sterlinges ajánlatot tett Pest város csatornázásának megépítésére. A terveket BAZALGETTE, a londoni közmunkák tanácsának főmérnöke készítette. Időközben megalakult a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, amelynek műszaki osztálya REITTER FERENC vezetésével 1873-ban elkészítette a főváros csatornázásának programját és azt 1875-ben több bel- és külföldi szakértőnek megküldték. A tervvázlatok elbírálására létesült bizottság 1877-ben LECHNER LAJOS pályatervét ajánlotta elfogadásra és az ügyek vitelére a fővárosi mérnöki hivatalában önálló csatornázási osztály felállítását javasolta, amely 1883-ban alakult meg MARTIN OTTÓ vezetésével. A főváros Dunarbalparti általános csatornázásának terveit 1887-ben, a részletterveket 1891-ben jóváhagyták és ezután több, mint 20 évi tervezge- tés és tárgyalás után végre megindulhatott a terv kivitelezése. A terv Pest területéből 2218 ha beépített területet látott el csatornázással. (A Hungária körúton belül eső városrész, kivéve a Dráva utca és Dózsa György úttól északra eső városrészeket, valamint Kőbányát.) Az 1894—1910 között létesült Ferencvárosi Csa- tomaszivattyútelep és öt főgyűjtő képezi a jelenlegi pesti oldali csatornahálózat alapját. Az építési költség kereken 11 millió forint volt. Az 1906—1927 évek közötti időszakban a csatornahálózatban jelentős mérvű fejlesztés nem történt. Ebből a korszakból említésre méltó esemény az óbudai városrész főgyűjtőjének és a III. kér. Zsigmond téren létesült Óbudai Csatornaszivattyútelep kiépítése volt, melyet 1915-ben helyeztek üzembe. Ezenkívül az első világháború alatt épült meg a Villányi úti főgyűjtő és az Ördögárok Városmajorig terjedő szakaszát beboltozták. A székesfőváros törvényhatósági bizottsága 1897-ben fontos közjogi rendelkezést hozott, amely szerint a községi intézmények és szolgáltatások költségei elsősorban az adózóktól viszontszolgáltatásként szedett hozzájárulásokból nyerjenek fedezetet. Ennek a rendelkezésnek alapján az 1847-ben kiadott csatornázási szabályrendeletet hatályon kívül helyezték és 1907. január 1-ével 164/1906. kgy. sz. alatt életbelépett a főváros második Csatornázási Szabályrendelete, majd annak végrehajtása utasítása. A főváros rohamos fejlődése és már az első világháború előtt a jelentkező külterjes építkezések miatt olyan városterületek csatornázásának szükségessége merült fel, melyek a millenáris években még szántóföldek voltak. Az újonnan benépesedett városrészek közül Rákosvölgy csatornázási terveit a Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1927-ben engedélyezte, de több mint tíz évig tartott, amíg a Rákospatak mentén kiépült a Rákosvölgyi főgyűjtő és az 1939-ban üzembe helyezett Angyalföldi Csatornaszivattyútelep. Az 1931-ben bekövetkezett gazdasági válság nyomán fellépő munkanélküliség enyhítésére 1933— 1935 években megindult szükségmunka keretében a főváros területén nagyobbarányú csatomaépítke- zéseket folytattak. További főgyűjtők létesültek és ekkor épült meg a főváros régi közigazgatási területén a negyedik csatomaszivattyútelep, amely a kelenföldi városrész szenny- és csapadékvizeinek levezetését szolgálja. Az 1927—1930 évek között modernizálták a ferencvárosi telepet, az elavult régi gőzgépeket leszerelték és az üzemet elektrifikálták. Ugyanekkor átépítették a mechanikai szennyvíztisztító berendezéseket is. A régi dunai nyomócső felújítására 35 6 TVK 273
